Karácsonyi karaktertipp

Nagyon boldog karácsonyt kívánok! : )

Noha itt az ünnep, nagy a sürgés-forgás, ne feledkezzünk meg egészen a történeteinket benépesítő szereplőkről sem! Ugyanúgy, ahogy nekünk, nekik is megvan a maguk kívánságlistája.

Elgondolkodtatok már azon, hogy egy-egy szereplőtök minek örülne a legjobban? Sőt, hogy a viszonyuk alapján az egyes karakterek mit adnának egymásnak? Maguk készítenek ajándékot, vagy az utolsó pillanatban vesznek valamit egy leárazáson? Mit jelent számukra az ünnep, hogyan töltenék legszívesebben?

Még ha olyan világról írsz is, ahol nem létezik a karácsony, hasznos lehet, ha utánajársz ennek a kérdésnek, mert sokat elmond egy emberről, hogy mi a leghőbb vágya, és miért éppen az, ami. Segíthet, hogy jobban megismerd a szereplőidet.

Én egy kézitükröt adnék a főszereplőmnek - ideje, hogy megbarátkozzon önmagával :)

És ti?

A történet lakói - Karakteralkotás

Akármilyen műfajban írunk is, az alkotásainkat karakterek népesítik be. Sok esetben egy szereplő az első, akit megpillantunk a képzeletünk szemén át, és annyira megragad minket, hogy feltétlenül el akarjuk mesélni a történetét. Van azonban, hogy valami teljesen más az ihletforrás: érezzük, hogy írnunk kell, de az általunk teremtett világ még üres, hiányoznak a lakói, nincs, akiről a történetünk szólna. Akármelyik eset is áll fenn, a karakterek kidolgozása az egyik legfontosabb dolog, amivel foglalkoznunk kell írás előtt, közben, de még után is.

A szereplők feladata, hogy elkalauzolják az olvasót a történetünk kusza erdejében: az olvasóhoz az ő tetteiken, szavaikon, gondolataikon keresztül jut el mindaz, amiről a mesénk szól. Éppen ezért, ha az olvasó nem tud valamilyen formában azonosulni a karaktereinkkel (ehhez nem feltétlenül kell egyetértenie velük, szimpatikusnak találnia őket!), akkor elveszik a legértékesebb kapocs, ami beszippanthatná őt az írásunkba. Ha pedig nincs meg a kapocs közte és a történet között, nincs, ami fenntartsa az érdeklődését, akkor nagy valószínűséggel végig sem olvassa a művünket.

És igaza lesz! Annyi történet közül választhat, miért pocsékolja cseppet sem korlátlan idejét élvezhetetlen alkotásokra?

Ha mint írók, szeretnénk elkerülni, hogy elveszítsük a közönségünk bizalmát, akkor kötelességünk fáradságot és időt nem kímélve a tőlünk telhető legjobbat kiadni a kezünkből. A fenti okokból ennek jelentős részét képezi, hogy életszerű szereplőket kell alkotunk, akiknek a sorsa érdekli az olvasót. Az írás kiforratlan minőségéért gyakran kárpótlást jelent egy-egy nagyszerű, felejthetetlen karakter, akivel együtt sírhatunk, vagy épp nevethetünk.

A karakteralkotásba fektetett időn és munkán tehát nem érdemes spórolni. Akár vázlatot készítünk írás előtt, akár menet közben ismerkedünk meg a szereplőinkkel, igyekeznünk kell őket minél hitelesebbé tenni az olvasó számára, különben elvesztegetjük az egyik legjobb eszközünket arra, hogy a mondanivalónkat eljuttassuk hozzá.

Mind olvastunk már olyan történeteket, melyekben minden mást kizárva elmerültünk. Találkoztunk olyan szereplőkkel, akik felé valamiféle kötődést éreztünk, olyannyira, hogy képesek voltunk több száz oldalon át elkísérni őket az útjukra. Íróként arra törekszünk, hogy a saját történeteinkkel, a saját szereplőinkkel kapcsolatban ugyanezt az érzést keltsük másokban.

Azt mondják, egy jól kidolgozott szereplő életre kel és önálló akarattal bír, gyakran ellentmond az írója terveinek és a saját kedve szerint alakítja a történetet. Az írásuk közben olyan érzésünk támad, mintha bármikor leléphetnének a papírról. Aki még nem tapasztalt ilyesmit, annak hihetetlenül hangzik, pedig cseppet sem túlzás. Sőt, a titkuk is egészen egyszerű: az ilyen szereplők olyanok, mint mi, emberek. Ahhoz tehát, hogy valóságosnak tűnő karaktert alkothassunk, először önmagunkat kell megismernünk.

Kicsit talán nevetségesen hangzik, pedig a legtöbbünknek fogalma sincs, milyen valójában. Hogy a kényelmünket megőrizzük, még saját magunk előtt is hajlamosak vagyunk palástolni a gyengeségeinket és mentséget keresni minden hibánkra. Ahhoz azonban, hogy valaki más - egy szereplő - lényegét megpróbálhassuk megérteni és átadni, először a saját lelkünk legmélyére kell ásnunk. Szembe kell néznünk mindazzal, amit a külvilágtól való félelmünkben eltemettünk magunkban, és meg kell élnünk az ott lapuló érzelmeket és gondolatokat legtisztább valójukban.

A történet hiába kitalált, a benne rejlő érzelmeknek valódinak kell lenniük, mert az olvasó felismeri a valódit: tudat alatt megérzi, ha egy szereplő úgy viselkedik, ahogy egy hús-vér ember sohasem tenné, és onnantól már képtelen lesz azonosulni vele. Csak úgy van esélyünk valaki más bőrébe bújni és mégis hiteleset írni, ha először képesek vagyunk a felszín mögé nézni és meglátni azokat a lényegi dolgokat, melyek emberré, önmagunkká tesznek minket.

*

Bevallom, egyáltalán nem ilyenre terveztem ezt a bejegyzést, jóval elvontabb lett, mint amilyennek szántam. Az elkövetkezendőkben igyekszem majd konkrétabb dolgokkal szolgálni.

Addig is kíváncsi lennék mások tapasztalataira a témában. Ti hogyan kezdtek hozzá a szereplők megalkotásához, és milyen módszerekkel igyekeztek őket hitelesen átadni?

Nincsenek új ötletek, csak új írók

A történelem során írtak már mindenről, ami elképzelhető, valószínűleg többször is. Nincsenek új témák, csak új írók, akik a magukévá teszik a régi ötleteket és megalkotják belőlük a saját világukat.

Hány Rómeó és Júliát olvastunk és láttunk azóta, hogy Shakespeare megírta a 16. század végén? Mégis újra és újra elővesszük és élvezzük őket, nem érzünk minden szerelmes történetet koppintásnak. Az alábbi videó a 2011-es Gnomeo and Juliet című film trailere, amely kitűnően illusztrálja, hogy némi kreativitással még a legelcsépeltebb ötletekből is születhet valami igazán egyéni.

Tervezzünk cselekményt! - 2. rész

A bejegyzés első részében arról volt szó, hogy merre induljunk tovább, ha az ötlet egy mi lenne ha-kérdés vagy egy szereplő formájában lep meg minket, ebben a posztban pedig néhány újabb elem továbbgondolásáról olvashattok.

3. Esemény / Szituáció

Egy ilyen ötlet hasonlít a mi lenne ha-kérdésre, mégpedig abban, hogy tudjuk, mi történik, csak azt nem, hogy kivel, mikor, hol, miért stb.

Élőlényeket találnak a világűrben. Valaki halálos fenyegetést kap, vagy egyszerűen kirúgják a munkahelyéről.

Ebben az esetben is az az első teendő, hogy egy szereplő életére vetítjük az eseményt. Ami történt, történik vagy történni fog, valakire mindenképpen hatással lesz és változást hoz, amivel az illetőnek meg kell birkóznia.

Ki az, aki a legtöbbet veszítheti ebben a helyzetben? Kinek áll érdekében, hogy fenntartsa/megszüntesse ezt a helyzetet? Mi kell hozzá, mi az ára, hogy fenntartsák/megszüntessék a helyzetet?

Ügyeljünk arra, hogy valóban személyessé tegyük a szituációt, valóban legyen tétje a dolognak, és ne csak általánosságokról beszéljünk. Még a szuperhősöknek is okuk van rá, hogy miért üldözik a gonoszt - az, hogy közben megmentik a világot a pusztulástól, csupán a ráadás. A sötét lovag c. filmben Batman akkor válik igazán eltökéltté a Jokerrel szemben, mikor az átveri őt és megöli a szerelmét. A Pókember Peter Parkere kezdetben pénzszerzésre és egyéb önös célokra használja a képességét, a valódi felelősséget csak akkor érzi meg, mikor a nagybátyja meghal, a szerelme pedig veszélybe kerül miatta.

Az emberek sosem cselekszenek ok nélkül, csak ha valamit akarnak (profitálnak a helyzetből), vagy kénytelenek rá (vesztenivalójuk van).

4. Színtér

A színtér az irodalomban nem csak a történet helyszínét, de az idejét és a körülményeket is jelenti. Van, hogy elkápráztat minket egy tájkép, megragad a történelem egy korszaka/mozzanata, vagy épp a saját fejünkben ötlik fel egy földöntúli színtéren zajló jelenet, és érezzük, hogy írnunk kell róla. Igen ám, de mégis mit?

Jó kiindulási pont, ha a színtérhez valamiféle konfliktust kapcsolunk, mert az általában további ötleteket generál.

Mindig is ilyen volt ez a színtér, vagy valami jelentősen megváltoztatta? Ha az utóbbi, mi volt az? Melyek ennek a színtérnek az alapvető veszélyei? Milyen tipikus problémák merülnek fel? Kapcsolható a színtérhez valamilyen tragédia? Milyen hatással van ez a jelenre?

Nézzünk például egy nagy, kopár földfoltot, ahol hosszú évek óta egy árva fűszál sem nő.

Milyen volt a hely azelőtt, és mi változtatta ilyenné? Régen virágzó paradicsom volt, ám egy napon temérdek ártatlant mészároltak le ott. Egyikük a halála előtt megátkozta a környéket.

Mik a színhely alapvető veszélyei? Éjszaka furcsa hangokat hallani, és sokan úgy tartják, hogy bosszúszomjas kísértetek lakják.

Milyen tipikus problémák merülnek fel? Fiatalok szöknek ki, hogy ott töltsék az éjszakát.

Kapcsolható a helyhez valamilyen tragédia? Akik éjszaka odamentek, sosem kerültek elő.

Milyen hatással van ez a jelenre? Gyászoló család, barátok, növekvő félelem. A helybeliek felbérelnek egy utazó szerzetest, hogy tisztítsa meg a helyet és találja meg az eltűnt gyerekeket.

Látjátok, milyen könnyedén bontakozik ki egy cselekmény? És hoppá, menet közben egy főszereplőt is sikerült találnunk.

5. Párbeszéd

Akár valakitől halljuk, akár a saját fejünkben születik meg, egyetlen ütős mondatból nagy dolgok válhatnak. Ha az ötlet egy párbeszédfoszlányra épül, talán nem meglepő, hogy először egy szereplőt kell találnunk, akinek a szájából elhangozhat.

Milyen helyzetben és milyen színtéren  hangozhat el ez a mondat? Milyen ember lehet, aki ilyesmit mond? Jellemző ez a stílus a szereplőre, vagy valamilyen különleges körülmény miatt beszél most így? Hogy érzi magát beszéd közben, milyen lelki állapotban van? Egyáltalán kihez beszél? Milyen viszonyban van vele? 

Vegyünk egy példát az egyik könyvből, amit éppen olvasok:

"- Hát, nézze... nézze, kérem... tudniillik... mondja, hajlandó lenne ellopni a nagynéném gyémánt nyakékét?"

(P. G. Wodehouse: Forduljon Psmithhez)

A szemléltetés kedvéért tegyünk úgy, mintha a regény még nem létezne, csak ez az egy mondat nyöszörögne az írónk fejében.

Milyen helyzetben és színtéren hangozhat el ez a mondat? Úgy tűnik, a beszélő épp most bérel fel valakit egy bűntényre. Elég valószínű, hogy nem egy zsúfolt étterem közepén, hanem valami csendes, elhagyatott, esetleg sötét helyen zajlik az eset.

Milyen ember mond ilyesmit? Nem egy lángész, és nem is a becsület mintaképe, az biztos. Elég szerencsétlen alak lehet, ha a saját nagynénjétől kénytelen lopni.

Jellemző ez a stílus a szereplőre, vagy valamilyen okból beszél most így? Ez az írótól és az adott szereplőtől függ. Lehet, hogy más helyzetekben nagyon magabiztos, és most csak az idegesség/bűntudat/bármi más miatt beszél így, de az is lehet, hogy általában nehezére esik megfogalmazni és kibökni a mondanivalóját.

Hogy érzi magát beszéd közben, milyen lelki állapotban van? Szaggatottan és bizonytalanul beszél, nagy valószínűséggel ideges és zavarban van. Hogy miért, azt nekünk kell eldöntenünk: talán ez az első, hogy törvénytelen dolgot cselekszik, és retteg a lebukástól. De az is lehet, hogy pusztán az a szereplő nyugtalanítja, akivel beszél.

Kihez beszél, milyen viszonyban van vele? Minden bizonnyal oka volt rá, hogy épp ehhez az emberhez fordult egy ilyen kínos ügyben - talán egy alvilági figura, aki járatos az effélében. Magázza őt, tehát nincsenek valami szoros viszonyban. A szövegből emellett kiderül, hogy a beszélő egyáltalán nem biztos benne, hogy az illető vállalja a feladatot, ami eggyel több ok rá, hogy idegeskedjen.

Ez még tele van lyukakkal, de ha tovább folytatjuk a kérdezést, kikerekedhet a cselekmény. Például miért kell lopnia, és miért épp a nagynénjétől? Ha a nőnek gyémánt nyakéke van, valószínűleg gazdag, szóval miért nem kap a pénzből az unokaöcsi? Itt lennie kell valaminek a háttérben. És honnan szedte össze azt, akivel el akarja lopatni a nyakéket? Hogyan fogja elkerülni a lebukást, ha a fickót esetleg elkapják? Vagy mit tesz, ha a pasi nem adja át neki az ékszert, hanem megtartja magának?

És a többi, és a többi. Lehet, hogy a történetünk nem is az első beszélőről szól, hanem valaki másról, akinek köze van az alaphelyzethez. Tegyünk fel minél több kérdést, csűrjük-csavarjuk a helyzetet kedvünk és műfajválasztásunk szerint.

*

Természetesen más formában is jöhet az ötlet, de talán ezek voltak a legáltalánosabbak. Ha már van némi fogalmunk arról, hogy miről akarunk írni, az nagyon jó, viszont a neheze még csak ezután következik. Merthogy a cselekménynek a sok ragyogó tulajdonsága mellett olyanja is van, hogy szerkezet. Erről viszont csak később lesz szó, mert a közeljövőben az egyik kedvenc és kifogyhatatlan írós témámra, a karakterekre térünk át :)

Brainstormer

Ha elkezdenék írni a szobámban lévő tárgyakról, előbb-utóbb még abból is kikerekedne egy történet a plüssállatok titkos éjszakai életéről, vagy hasonló. Nem kell tehát messzire mennem olyan ötletekért, amik megmozgatják a fantáziámat. Annál nagyobb kihívás viszont, ha megadott szempontok szerint kell írnom. Hogy illesszek bele mindent, hogy kapcsolódnak össze a dolgok?

Ezért is találom izgalmasnak Andrew Bosley találmányát. A Brainstormer olyan, mint egy szerencsekerék, amelynek három különálló lapja van. Mindegyik lapon témák, konfliktusok, helyszínek, jellemző tulajdonságok és sok más elem található. Van a keréken egy Random feliratú gomb, amit megnyomva a kerék pörögni kezd és a végén mindegyik lapról kiválaszt neked valamit. A lapok egyénileg is mozgathatók.

Rengeteg kombináció létezik, és csak rajtad múlik, hogy miféle történetbe illesztesz bele viszonzatlan szerelmet, eszkimókat és egy versenyautót. Akár ötlet nélkül vagy éppen, akár egy kis kihívásra vágysz, a Brainstormer alaposan próbára teszi a kreativitásodat. Gyakorlásnak mindenképpen hasznos, és ki tudja, talán megihlet hosszabb időre is :)

Tervezzünk cselekményt! - 1. rész

Korábban volt róla szó, hogy mit értünk cselekmény alatt, és hogy az ötlet, ami alapján elindulunk, számtalan helyről származhat.

Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy miként fejlesszük tovább azt a bizonyos ötletet valami olyasmivé, amiből aztán a regényünk cselekménye születhet. Végigveszem a legáltalánosabb történetelemeket, melyek beindíthatják a fantáziánkat, és igyekszem rámutatni, hogy milyen irányba próbáljuk továbbgondolni azt, hogy megkönnyítsük a dolgunkat.

1. Állítás / Mi lenne, ha...?

Van, hogy az ember valamilyen általános tételt akar körüljárni. A gyilkosság rossz. A szeretet mindent legyőz. A történelem megismétli önmagát.

Gyakran előfordul az is, hogy egy egyszerű "mi lenne, ha...?" - kérdésből születnek a történetek. Mi lenne, ha természetfeletti lények élnének köztünk? Mi lenne, ha előre tudnád, mikor fogsz meghalni? Mi lenne, ha valami a történelemben máshogy alakult volna?

Bármilyen hatalmas témát akarsz is kifejezni, mindezt csak szereplőkkel tudod illusztrálni. Szükség van személyekre, akiknek a tettein, szavain és gondolatain keresztül láttathatod a mondanivalódat. Az első lépés tehát, hogy az általános tételt igyekezzünk konkretizálni és egy szereplő életére vetíteni.

Kérdezzük meg magunktól, hogy ki az, akit ez az állapot leginkább befolyásol, akinek az életére a legnagyobb hatással van - ő lesz a főszereplő. Milyen változást hoz ez a dolog az életében, és hogyan reagál rá? Milyen döntéseket kénytelen hozni? Mi vesztenivalója van egy ilyen helyzetben?

Az olvasót nem fogja érdekelni maga a probléma, ha nincs köze egy olyan személyhez, akivel törődhet, akivel együtt érez.

Nézzünk egy konkrét példát, és vegyük alapul "a gyilkosság rossz" állítást. Egy ilyen esetben nyilván olyan főhősre van szükség, akinek oka és lehetősége van gyilkosságot elkövetni.

Ki az, aki leginkább tudatában van annak, hogy a gyilkosság rossz? Mi az oka, hogy ennek ellenére megkísérti a vágy, hogy maga is megöljön valakit? Egy rendőr, aki egész életében keményen küzdött a bűn ellen, szemtanúja lesz a családja meggyilkolásának.

Milyen hatással van ez az életére? Depressziós lesz, otthagyja a munkáját, függőjévé válik valaminek.

Aztán kiderül, hogy a tettest felmentették.

Hogyan reagál, milyen döntést hoz? Felháborítja az igazságtalanság, hajtja a bosszú, és úgy dönt, maga ered a fickó nyomába.

Mi vesztenivalója van? Régi kapcsolatait felhasználva információt szerez, üldözi a tettest, és a módszerei miatt őt magát is körözni kezdik. Tudja, hogy a családja elítélné, ha látná, miket csinál, végig gyötri a bűntudat, amiért azzá vált, ami ellen egész életében küzdött.

Hogy az alapállítást illusztráljuk, a történet végén szembekerül a legnehezebb döntéssel. Sarokba szorítja a fickót, lehetősége van megölni, tombol a feszültség. Végül ahelyett, hogy meghúzná a ravaszt, leleplezi a tettes ügyleteit és átadja a rendőrségnek, mert megérti, hogy akármi történt is, a gyilkosság rossz.

Ez jutott először eszembe, szóval nem épp a legeredetibb ötlet, de arra jó, hogy lássuk, hogy az egyik kérdésre adott válaszból következik az újabb kérdés, az egyik eseményből a másik. A cselekmény pedig pont ez: egy rakás egymásból következő esemény, ahol a szereplők problémája és az erre adott válasz a hajtóerő.

2. Karakter

Talán ez az eset a leggyakoribb: mikor a születendő irományból az egyik szereplőnkkel találkozunk először. Ez nem feltétlenül a főszereplő, lehet valaki más is, aki később valamilyen módon kapcsolódni fog hozzá.

(A jelenlegi regényem esetében így történt: elkezdtem az írást annak a szereplőnek a szemszögéből, aki elsőként felbukkant a fejemben, és több sikertelen próbálkozás kellett, mire rájöttem, hogy ennek a történetnek valaki más áll a középpontjában, és az előbbi szereplő csak egy mellékszál. Hogy mi alapján döntsük el, ki a főszereplő, kinek az oldaláról meséljük a történetet, arról későbbi bejegyzésekben még bőven lesz szó.)

Lehet, hogy a szereplő már úgy érkezik hozzánk, hogy magával hozza a történet egy részét. Egy különleges képesség például, ami csak nála fordul elő, máris számtalan kérdést és problémát vet fel, amiken elgondolkodhatunk.

Az is lehet, hogy még alig tudunk az illetőről valamit, de a hangja mégis befészkelte magát a fejünkbe és nem hajlandó eltűnni onnan. Ilyenkor álljunk meg egy pillanatra, és hallgassunk rá. Nem kell még tudnunk a nevét, vagy hogy hogy néz ki és szereti-e a macskákat; ehelyett próbáljunk belülről kifelé dolgozni.

Mi az, amit a szereplő mindennél jobban szeretne? Mi a legnagyobb félelme? Ez a két válasz a legfontosabb, amit tudnod kell, mert ha ezek ütköznek egymással, máris megvan a konfliktus, ami pedig már maga a történet. A szereplő akar valamit, de ahhoz, hogy elérje, szembe kell néznie a legnagyobb félelmével.

A jelenlegi történetemben a főszereplőnek van egy különleges képessége, amit minden áron titokban kell tartania, különben súlyos következményekkel néz szembe. De mikor felbukkan az ellenség és veszélybe kerül minden, ami fontos neki, nincs más választása, mint használni a képességét és kockáztatni a lebukást.

További kérdések, amik segíthetnek az indulásban: mi a szereplő legjellemzőbb tulajdonsága? Hogyan keverheti bajba ez a tulajdonság? Mi a legnagyobb titka, és mi lenne, ha kiderülne? Mi olyan dolog van az életében, amiért mindent kockára tenne?

*

A második rész hamarosan érkezik néhány újabb elemmel, melyek nyomán elindulhatunk a cselekmény szövevényes útján :)

750 szó

A 750 Words nevű oldal legalább olyan motiváló, mint a Write or Die alkalmazás. A lényege, mint a nevéből is kiderül, hogy írjunk naponta legalább hétszázötven szót. Teljesen mindegy, hogy miről, akár napló is lehet belőle, csak legyen meg a szószám. A program automatikusan jelzi, hogy mennyi van még hátra, és azt is, hogy mennyi idő alatt teljesítetted. Elmenti a bejegyzéseidet, hogy bármikor visszanézhesd őket, mások viszont nem látják, így tényleg azt és úgy írsz, ahogy szeretnél.

Hogy egy kis tétje is legyen a dolognak, a bejegyzéseidért pontokat kapsz. Ha egyáltalán elkezdesz írni, azért egy pont jár, ha eléred a hétszázötvenet, azért kettő, sőt ha napokig folyamatosan eléred a célt, akkor még több. A teljesítményed függvényében kis jelvényeket is kapsz, amik megjelennek a neved mellett.

Emellett lehetőség van kihívásokra is. Ha jelentkezel, vállalod, hogy a következő hónapban minden nap teljesíted a hétszázötven szót. Ha sikerül, a neved felkerül a dicsőségfalra, ha viszont nem, a szégyenfal vár rád.

Jó érzés naponta kötöttségek nélkül írni egy kicsit. Leírod, ami először eszedbe jut, aztán egyik gondolat szüli a másikat, és végül teljesen máshol lyukadsz ki, mint ahonnan elindultál. Ez a gyakorlat többször segített már nekem logikusan megfogalmazni olyan dolgokat, amiket korábban csak éreztem és nem tudtam szavakba önteni.

Próbáld ki Te is :)

Write or Die alkalmazás

Sokszor érzem úgy, hogy valamit már nagyon kellene írni, de egyszerűen nincs hozzá motivációm, ha pedig mégis nekiülök, percről percre találok valami apróságot, amivel - szándékosan vagy sem - elterelhetem a figyelmem. Olyan is előfordul, hogy nagyon is inspiráltnak érzem magam, de ahelyett, hogy csak írnék és írnék, megállok gondolkozni, kijavítok, átírok ezt-azt, és mire mennem kell, alig néhány mondattal jutottam előrébb.

Ha neked is szükséged van valamire, ami folyamatosan bökdös és emlékeztet rá, hogy hahó, igenis írni kellene, talán hasznosnak fogod találni a Write or Die alkalmazást. Már a neve is biztató, ugye?

Az alkalmazás lényege, hogy megszabhatsz magadnak egy szószámot, és hozzá egy időkorlátot, ami alatt azt teljesíteni akarod. Beállíthatod továbbá, hogy milyen következményei legyenek, ha abbahagyod közben az írást. A módtól függően jelenhetnek meg felugró ablakok, mérges vörös színűre változik az oldal háttere, de ha nagyon szigorú vagy magaddal szemben, a program még a már leírt szavakat is elkezdi kitörölni, ha ellustulsz menet közben. Ha teljesítetted a megadott szószámot, vagy ki akarsz lépni, lehetőség van elmenteni a munkádat.

Megéri kipróbálni, ha egy kis ösztönzésre van szükséged :)

Lost Generation videó

Amíg tart a NaNoWriMo, nem lesz időm hosszabb bejegyzéseket írni, mégsem akarom teljesen elhanyagolni a blogot, úgyhogy november folyamán ilyen-olyan, az íráshoz valamilyen módon kapcsolódó dolgokat találhattok majd itt.

Mára egy videót terveztem egy verssel, amely szerintem mondanivalójában tanulságos, formailag pedig nagyon szeretném, ha egyszer én is tudnék ilyet írni :) A szöveg angolul van.

Mi a cselekmény, és mi nem az

Minden, ami a szereplőinkkel történik, a cselekmény részét képezi, vagyis a cselekmény nem más, mint a történetet előremozdító eseménysor. Ha nincs cselekmény, nincs történet sem.

Ne keverjük viszont össze a cselekményt más alapfogalmakkal. Ha megkérdezik, miről szól az írásod, és előadod a történet jól begyakorolt tételmondatát, az még nem cselekmény. Vannak különböző alapkonfliktusok vagy témák is, melyek ráhúzhatók a művekre, például:

- ember vs. természet (a katasztrófafilmek ide sorolhatók)

- ember vs. sors (Vissza a jövőbe, Macbeth)

- ember vs. önmaga (Dorian Gray arcképe, Dr. Jekyll és Mr. Hyde)

- ember vs. társadalom (A legyek ura, Állatfarm) stb.

Ezekből ki lehet indulni, és fontos is észben tartani írás közben, de ha az ember épp nekiállna egy 300 oldalas regénynek, ahhoz kicsit többre van szükség. Ha tízen elkezdenének írni arról, hogy ember vs. természet, biztos, hogy tíz különböző művel állnának elő. Ez annyit jelent, hogy a témák száma véges (és a történelem során már mindegyiket számtalanszor megírták), a cselekmény viszont végtelenféle módon variálható.

Ez egyrészt azért jó, mert ha úgy érzed, hogy valami nem működik, anélkül változtathatsz a cselekményen, hogy közben elveszítenéd magát a történetet. Másrészt egy régi, ezerszer látott témát is érdekessé tehetünk, ha munkára fogjuk az agyunkat és előállunk egy váratlan csavarral, izgalmas szereplővel, egyedi részletekkel. A Hook című film például a klasszikus Pán Péter történetet veszi alapul, de nagy újítása, hogy a már felnőtt Pán Péterről szól.

Térjünk vissza ahhoz a részhez, hogy épp nekiállnánk írni. Valószínűleg volt valamiféle tényező, cselekményelem, amivel a múzsa már megajándékozott minket: eszünkbe jutott egy érdekes kérdés, amit körül szeretnénk járni, van egy szereplő, akinek a kalandjairól mesélni akarunk, elkaptunk egy érdekes párbeszédfoszlányt, láttunk egy egzotikus tájat vagy álmodtunk valamit, ami megihletett. A motiváció ezerféle helyről érkezhet, de az már az író feladata, hogy belásson a kapott részlet mögé és egy egész regényt építsen belőle.

És hogy hogyan kezdjünk mindehhez hozzá, arról egy későbbi bejegyzésben lesz szó :)

Írjunk regényt 30 nap alatt!

A NaNoWriMo nem más, mint National Novel Writing Month, vagyis Nemzetközi Regényíró Hónap. Ez az esemény minden év novemberében kerül megrendezésre, és a lényege a következő: a hónap folyamán írni egy legalább 50.000 szó terjedelmű regényt - ez körülbelül 1667 szót jelent naponta.

Tavaly hallottam először a NaNóról, de akkor korántsem éreztem magam elég elhivatottnak és kitartónak ahhoz, hogy bele is vágjak. Nemrég viszont belegondoltam, hogy minden lelkesedésem és magabiztosságom ellenére milyen szánalmasan keveset is írtam az utóbbi időben. Ha nincs valamiféle ösztönző tényező, hajlamos vagyok addig halasztani mindent, amíg csak lehet. A NaNóban számtalan dolog motivál: az időkorlát, a bizonyítási vágy, hogy igenis meg tudom csinálni, és újabban az, hogy az oldalon van magyar csapat, ahol mindenki ugyanazért a célért küzd és biztatja a másikat.

Nagy problémám, hogy újra meg újra megrágom, amit írtam, és ahelyett, hogy haladnék előre a történettel, csak javítom a már meglévőt és nem jutok sehová. A NaNóban nem számít, mennyire jó vagy rossz, amit írsz, csak legyen meg az 50.000 szó. Átírni, csiszolni ráér később, itt a mennyiség áll a minőséggel szemben. Egy hónapra ki kell majd kapcsolnom azt a belső hangot, ami folyamatosan bökdös írás közben és javításért kiabál, és úgy érzem, ez mindenképpen nagyot lendít majd a jelenlegi irományom állapotán.

Íme egy szórólap, amely néhány szóban kifejezi a NaNo lényegét.

Ha valaki kedvet kapott hozzá, itt a hivatalos weboldal, ahol további infók találhatók és regisztrálni lehet, utána pedig feltétlenül erősítsétek a magyar csapatot! Elég sok tagja van már, az idei cél pedig nem más, mint hogy közösen elérjük az egymillió szót, és lekörözzük Kínát ;)

Miről is írsz pontosan, avagy a tételmondat

Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, és szóba került az írás. Minden remekül ment, jó érzés volt olyannal társalogni, akit hasonlóan érdekelt a dolog. Egészen addig így volt, amíg fel nem tette a kérdést: "És miről írsz éppen?" Hát, mondtam, fantasy-t írok. "Jó, de miről szól?" Azonnal átsuhant az agyamon rengeteg kép és szó és ötletfoszlány, láttam leperegni a szemem előtt az eseményeket, de hogy a másik számára is érthető választ tudjak adni erre a látszólag egyszerű kérdésre - az nem ment.

Az eset elgondolkodtatott. Már hogyne tudnám, miről szól a történet! Van benne harc, szerelem és kalandok, váratlan fordulatok, szereplők, konfliktusok, és én mindezzel tisztában vagyok. Miért nem tudtam akkor mégsem megfogalmazni?

Arra jutottam, hogy mindeddig hiányzott valami, ami összekapcsolná ezt a sor különálló elemet egységes egésszé. Volt a sztorinak eleje, közepe és vége, de hogy mi volt a lényege mindennek a katyvasznak, azt csak homályosan éreztem valahol az agyam hátuljában, szavakba önteni nem tudtam.

Ami a megoldást jelentette: a tételmondat. Ez jelen esetben nem más, mint a mű lecsupaszított váza; a drámai történés a lehető legrövidebben összefoglalva. A tételmondat elsődleges célja, hogy kérdéseket ébresszen a hallgatóban/olvasóban, és érdeklődést generáljon a történetünk iránt.

Igazán praktikus egy eszköz: amellett, hogy segít elkerülni a habogást meg pirulást, valahányszor megpróbálunk egy kívülállónak felvilágosítást adni a művünkről, nekünk is útjelzőként szolgál írás közben. Ha magunk előtt látjuk, hogy mi az alkotásunk legelemibb mozgatója, sokkal könnyebb folyamatosan e felé építeni, fókuszáltnak maradni és elkerülni, hogy szétessen a történetünk, mert belegabalyodtunk a sok csábító mellékszálba.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy ez volt az első gondolatom: "De hát az én történetem bonyolult, rengeteg csavar van benne, lehetetlen egy mondatban összefoglalni!" A tételmondat lényege viszont éppen az, hogy lenyirbál a műről minden felesleget, és azt az egyetlen lényegi konfliktust fogalmazza meg, amelyből az összes többi szál kiindul. Mielőtt bármit is elkezdenénk, ezt a mozgatót kell azonosítanunk. Nehéz feladat (főleg, ha anélkül vágtunk bele az írásba, hogy bármit előre elterveztünk volna), de az agytorna később sokszorosan kifizetődik.

Tehát hol kezdjük? Először is nézzük meg, melyek a kulcsfontosságú elemek a történetben. Egy jó tételmondat választ ad az alábbi kérdésekre:

- Ki a főszereplő?

- Mi a célja/megoldásra váró problémája?

- Ki/mi áll az útjában?

- Mi forog kockán? (Mi lesz, ha nem sikerül elérnie a célt/megoldania a problémát?)

- Ha szükséges, egy rövid felvezetés, hogy az olvasó el tudja helyezni a történetet

Nézzünk rá néhány konkrét példát. A Harry Potter és a bölcsek kövének tételmondata festhetne valahogy így:

Egy kisfiú elkezd varázslást tanulni, ám hamarosan az életéért kell küzdenie, mikor szembekerül a Sötét Nagyúrral, aki meggyilkolta a szüleit.

Főszereplő - kisfiú

Felvezetés - varázslást tanul

Cél/probléma - az életéért kell küzdenie

Akadály - szembekerül a Sötét Nagyúrral

Kockázat - a szülei sorsára juthat

Óz, a csodák csodája:

Miután egy tornádó egy varázslattal teli világba sodorja, egy magányos farmerlány veszélyes kalandra indul, hogy találjon egy varázslót, aki képes hazajuttatni őt.

Főszereplő - magányos farmerlány

Felvezetés - egy tornádó egy varázslattal teli világba sodorja

Cél/probléma - találnia kell egy varázslót, aki hazajuttatja

Akadály - veszélyes kaland, idegen világ

Kockázat - ha nem talál egy erős varázslót, sosem jut haza

Hamlet:

Egy gyászoló herceg, miután találkozik meggyilkolt apja szellemével, azon őrlődik, hogy bosszút álljon-e a tettesen, aki egyben a nagybátyja és az új király.

Főszereplő - gyászoló herceg

Felvezetés - találkozik meggyilkolt apja szellemével

Cél/probléma - bosszút álljon vagy sem

Akadály - a tettes a nagybátyja és a király is egyben, erkölcsi akadály

Kockázat - vagy gyilkossá válik, vagy az apja nem nyugodhat békében

A fenti történeteket mindenki ismeri, tudjuk, mennyi minden történik még bennük, ezek a tételmondatok mégis egyszerű, tömör, de figyelemfelkeltő választ biztosítanak, ha valaki megkérdezi, miről szól az egyik vagy másik.

Most lássuk kicsit bővebben az egyes pontokat:

Ki a főszereplő?

Talán észrevehető volt, hogy egyik példa sem használt konkrét neveket, mindegyik egy általános képet adott a főszereplőről. Egy olyan embernek, aki nem ismeri a történetünket, egy név semmit nem jelent, egy kisfiú viszont, aki elkezd varázslást tanulni, annál több mindent mond. A főszereplőnket okkal választjuk: van valami, ami különlegessé teszi, amiért éppen róla szól a történet és nem másról. Próbáld ezt a meghatározó vonást beépíteni a tételmondatodba.

Sok esetben elég, ha az illetőre a státuszán/foglalkozásán keresztül utalunk, például "herceg", "politikus" vagy "tinédzser." Ehhez az olvasó tudatalattija rögtön tucatnyi dolgot társít, mert általában véve tudja, mivel jár tinédzsernek lenni, milyennek képzel egy politikust vagy egy herceget. Így máris sokkal többet mondtunk el, mint ha egy (egyelőre) jelentéktelen névvel helyettesítettük volna. Ez alól kivételt képez, ha híres, mindenki által ismert emberekről szól a mű, mert azt illik előre leszögezni.

Ha ez megvan, kereshetünk egy passzoló melléknevet, hogy az olvasó színesebb és pontosabb képet kapjon. Itt sem árt, ha kicsit utánagondolunk a dolgoknak, és nem az első jól csengő jelzőt biggyesztjük oda. Az Ózról szóló példában szerepelt, hogy "magányos farmerlány." Igen ám, de ha otthon magányos, akkor miért akar annyira hazajutni? Mi már tudjuk, hogy Dorothy később barátokat talál és megtanulja, hogy "mindenütt jó, de legjobb otthon," a művet nem ismerők számára viszont ez ironikus lehet. Próbálj olyan melléknevet találni, ami magasabb szinten is kapcsolódik a történethez.

Mi a célja/megoldásra váró problémája?

Ha életszagú főszereplőt alkottál, valószínűleg több mindent akar egyszerre, ugyanúgy, mint egy normális ember. De lennie kell ezek között egynek, ami a többi fölé emelkedik és irányítja a hős tetteit. Ez az, amelyből a többi konfliktus fakad, amely cselekvésre készteti a szereplőt, és amelynek megoldásától az egész történet kimenetele függ.

Vegyük megint az Ózt példának. Dorothy-nak több célja van a mű során: vigyáznia kell a piros cipellőkre, találkoznia kell a varázslóval, le kell győznie a gonosz boszorkányt. Mindez azonban egyenesen következik a legfontosabb drámai történésből, vagyis abból, hogy a lány haza akar jutni.

A főhőst ez a cél vezérli végig a történet során, és hiába kapcsolódik hozzá ezer más mellékszál, előbb-utóbb ugyanehhez a kérdéshez kell visszajutnia.

Ki/mi áll az útjában?

A tételmondatban szükség van valamiféle ellenerőre, amely megakadályozza, hogy a főhős elérje a célját. Ez lehet konkrét személy, akit szintén érdemesebb körülírni, mint konkrét névvel illetni. A Harry Potterben írhattuk volna, hogy Voldemort, de az jóval kevesebb felvilágosítást ad, mint a "Sötét Nagyúr." Egy ilyet mind el tudunk képzelni :)

Az akadály nem mindig egy másik szereplő, pusztán sugallhatjuk is, hogy mi áll a hősünk útjában. A Hamlet esetében mind tudjuk, hogy a gyilkosság és a bosszú rossz dolog, így megértjük, hogy a főszereplő erkölcsi akadállyal néz szembe. Az Ózban a "veszélyes kaland" kifejezés sok mindenre utalhat, világos, hogy egy idegen, varázslattal teli világban bármilyen szörny leselkedhet szerencsétlen lányra.

Mi forog kockán?

Mi lesz, ha a szereplő nem éri el a célját? Ha nincs kockázat, az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy miért kellene törődnie a főhőssel, mit érdekli őt, hogy sikerül-e neki vagy sem. Ahogy az életben, úgy a történetben is mindennek ára van. Érzékeltetnünk kell, hogy a szereplő célja igenis számít, mert ha nem tudja véghezvinni, valami rossz fog történni.

Felvezetés

Ha a történet a mi valóságunkban játszódik, ez elhagyható, mert az olvasó kellő ismerettel rendelkezik, hogy felvezetés nélkül is megértse a tételmondatunkat. Ha viszont fantáziavilágról írunk, vagy olyan körülmények állnak fenn, melyek nem történhetnek meg bárkivel, szükséges némi támpontot adnunk, hogy értelmet nyerjen a drámai kérdés, melyet ábrázolni akarunk.

A Különvélemény tételmondata így nézne ki a szükséges felvezetéssel:

Egy olyan jövőben, ahol a bűnözőket már a bűntett elkövetése előtt képesek elkapni, egy rendőrtiszt, akit ily módon vádoltak meg, ártatlansága bebizonyításáért küzd.

Felvezetés nélkül értelmetlennek hatna a dolog:

Egy rendőrtiszt azért küzd, hogy bebizonyítsa ártatlanságát egy olyan gyilkosság ügyében, amit még el sem követett.

*

Ha megvannak a kulcsfontosságú elemek, kezdd el mondatba rakosgatni őket és variáld addig, amíg megfelelő kombinációt nem találsz. Igyekezz elkerülni, hogy túl sok részletet vagy idegen szót pakolj bele. Nem baj, ha kicsit általánosan hangzik. Olyan tételmondatra van szükség, amely megkapó, de könnyen érthető és megjegyezhető.

Ha a saját történeted egyelőre káosznak látszik, gyakorolj kedvenc könyveden/filmeden! Ha belejössz a lényegi elemek felismerésébe, talán a sajátod megalkotása is könnyebben megy majd.

Kíváncsi lennék, milyen tételmondatot sikerült alkotnotok a műveitekhez. Osszátok meg velünk egy kommentben, hogy a potenciális olvasók eldönthessék, felkeltette-e az érdeklődésüket a történet iránt. Így könnyű lemérni, elég hatásosra sikeredett-e, vagy még finomítani kell rajta.

Az inspiráció 15 foka

K.M. Weiland ezzel a posztjával kedvet adott hozzá, hogy hozzá hasonlóan összegyűjtsek tizenöt olyan ihletforrást, melyek valamilyen szerepet játszottak a jelenlegi történetem születésében. Íme:

1.

credit

2.

3.

4.

credit

5.

 6.

7.

credit

8.

credit

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

Ha van kedvetek, mutassátok meg a saját listátokat, szívesen látnám :)

Kérdések, melyeket világtervezés közben jó, ha felteszünk

Honnan származik minden?

Ha a mágiamentes Földünkről írsz, ezzel valószínűleg kevésbé kell foglalkoznod. Ha viszont úgy döntesz, hogy vámpírt, vérfarkast és ki tudja milyen természetfeletti dolgot helyezel a békés külvárosba vagy a földalatti csatornarendszerbe, nem árt tisztában lenned vele, hogyan is került oda.

Mikor jött létre a faj/a mágia/alkímia stb? Mindig is létezett, az emberrel egyidős vagy csak később alakult ki? Milyen evolúciós folyamat vezetett a létrejöttéhez, és miért volt szükség rá? Milyen eszköze volt a túlélésre? Hogyan maradt titokban?

Jó példát látni erre a Twilightban: az indiánokból akkor tört elő a farkas, mikor a túlélésük veszélyben forgott, és mikor a fenyegetés elmúlt, a képességük nemzedékeken át szunnyadt. Gondoljunk bármit Stephanie Meyer művéről, ezt mindenesetre jól csinálta: ha nem találta volna ki, miért és hogyan működik, kevésbé lenne hiteles, hogy fiatal srácok egyszer csak óriás vámpírölő farkasokká változnak.

Hasonló a helyzet, ha kitalált világról van szó: kérdezned kell. Evolúció során alakult ki minden, vagy az istenek hozták létre? Ha az utóbbi, hol vannak most ezek az istenek? Ma is beleszólnak a világ működésébe? Az emberek tudnak a létezésükről?

Éghajlat:

Jelentéktelennek tűnhet, pedig sok mindent befolyásol. A legészakibb területeken például a nyári hónapok alatt éjszaka is süt a nap, a téli időszakban viszont már délután lenyugszik. Ha ezt tudod, az  ide helyezett írásodnak hiteles színezetet adhatsz vele, ha viszont július közepén este kilenckor napnyugtáról és sötétről beszélsz, elveszítheted a tapasztaltabb olvasóid bizalmát.

Vannak évszakok? Ha igen, mennyi és mi jellemző rájuk? Sokat esik az eső/hó? Mely időszakban? Mennyire van hideg/meleg? Az időjárást is számításba kell vennünk, mint világot formáló réteg: meghatározza az öltözködést, az emberek viselkedését és életkörülményeit, a mezőgazdaságot, az építészetet, a szokásokat, az ott élő növényeket, állatokat stb.

Egy állandó hóval borított területen meleg bundákba öltözködnek (honnan szerzik az alapanyagot? ki készíti el? mindenki megengedheti magának a jó minőségű szőrméket?), majdnem az egész testük takarásban van, így előfordulhat, hogy tabunak számít mások előtt csupasz bőrt mutatni. Ugyanakkor egy olyan helyen, ahol állandó a hőség és szárazság, lehet, hogy teljesen elfogadott dolog meztelenül végigsétálni az utcán, és kiközösítik azt, aki takargatni akarja a testét.

Arról nem is beszélve, hogy mivel szabotálhatnánk egyszerűbben hőseink terveit, mint egy jól irányzott természeti katasztrófával? Egy tűzvész az erdőben, ahonnan az élelmet nyerik, vagy egy homokvihar, ami miatt nem tudnak időben elindulni, nagyszerű alkalom rá, hogy erőltetettség nélkül bonyolítsunk a szálakon és megmutassuk, hogy a szereplőinket milyen fából faragták.

Intelligens élőlények:

Kik lakják az általad teremtett világot és hogyan alakultak ki? Evolúció során, mutációval, vagy egészen máshogy? Léteznek emberek? Mi jellemző az egyes fajokra, és hogyan viszonyulnak egymáshoz? Békében élnek vagy állandó háborúskodásban? Elismerik egyáltalán a másikat mint intelligens faj? Szaporodhatnak egymás között? Hogy kezelik a félvéreket? Harmóniában vannak a természettel, vagy egy iparosodott, mechanikus világban élnek? Ha az utóbbi, milyen következményekkel jár a környezet pusztulása?

Állatok, növények és a mezőgazdaság:

Milyen élőlények jellemzők az adott területre? Egy-egy állat- vagy növényfaj akkor is kiszínezheti a történetedet, ha a mi világunkról írsz. Bizonyos helyeken állandó problémát jelentenek a kártevő állatok, van, ahol mindennapos kígyókat találni a házban, de olyan is előfordult már, hogy valakinek egy aligátor úszkált a medencéjében. Ha egy lezuhant repülő túlélőiről írsz, nem árt tisztában lenned vele, hogy milyen ehető növényeket találhatnak a szigetükön, és melyek a mérgezőek - ezt a szereplőidnek persze nem kell feltétlenül tudniuk, érdekes végignézni, hogyan jönnek rá minderre saját maguktól.

Ha nem modern helyszínen játszódik a történeted, ez még fontosabb. Az ott élőknek valószínűleg maguknak kell előállítani az élelmet és az eszközöket, így jó, ha tudod, hogy milyen növények és állatok jellemzőek az éghajlatra, amely mellett döntöttél. Természetesen saját fajokat is létrehozhatsz, de mindenképpen maradj következes. Teljesen más élővilága van Magyarországnak, mint az afrikai szavannának, és ez egy kitalált világban sem lesz másként.

Milyen időszakban mit termesztenek? Milyen fából készítenek tárgyakat? Tartanak hobbiállatokat? Vannak bizonyos fajoknak kulturális vonatkozásai, mint Indiában a tehénnek? Ha igen, hogyan alakult ki mindez? Milyen céllal tenyésztik az egyes állatokat? Mindenki magának termeli az ételt, vagy egy bizonyos réteg látja el a többieket? Van elég termőföld, képesek megtermelni a szükséges mennyiséget, vagy behozatalra szorulnak, esetleg éheznek?

Az, hogy ki mit eszik, segíthet a társadalmi osztályok elkülönítésében is. Régen kizárólag a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy fehér kenyeret egyenek, a szegényeknek barna kenyérrel kellett megelégedniük, amit kevésbé jó minőségűnek tartottak (ma persze már tudjuk, hogy ezek fogyasztása segít megelőzni bizonyos hiánybetegségeket, melyek a gazdagok körében igen gyakoriak voltak :)).

Iparágak, nyersanyagok, gazdaság:

Manapság az átlagember bemegy a boltba, telepakolja a kosarát, fizet, majd hazakocsikázik a megvásárolt termékekkel. Bizonyos történetekben ez elég, és egy fantáziavilágban is nagyon könnyű azt mondani, hogy a szegény ember kiment a szekerével a piacra...

De honnan szerzi a pénzt, hogy meglegyen a napi betevője? Mindenütt ugyanolyan pénzt használnak? Ha nem, hol fogadják el őket? Vannak váltópénzek? Létezik egyáltalán pénz ebben a társadalomban, vagy cserekereskedelmet folytatnak? Ha az utóbbi, mennyit ér egy tyúk, egy tojás, egy zsák búza? Mindenkinek joga van eladni az áruját? Vannak állandó üzletek, vagy időközönként vásárt, piacot rendeznek? Kereskednek más népekkel? Ha igen, milyen termékeket, nyersanyagokat visznek ki, és melyekből szorulnak behozatalra? Milyen módon és útvonalakon zajlik a kereskedelem? Milyen iparágak jellemzőek a területre? Milyen foglalkozásokat becsülnek meg és melyeket nézik le?

A szegényeknek valamiből meg kell élniük, a gazdagok pedig valahonnan szerezték a pénzüket. A már korábban is említett fagyos területen bizonyára nagy becsben tartják a vadászokat és mesterembereket, mert ők látják el a közösséget a túléléshez szükséges élelemmel és eszközökkel, de nem becsülik sokra azokat, akik nem végeznek kétkezi munkát.

Vallás:

Hosszú oldalakat lehetne teleírni azzal, hogyan formálta és formálja ma is a vallás az emberi gondolkodást. Nem kizárólag isten(ek)ről van szó: ez határozza meg, hogy milyennek látjuk a világot, amelyben élünk, mit gondolunk az univerzum működéséről és hogyan szervezzük e nézetek köré az életünket, milyen erkölcsi normákat követünk, mit ítélünk jónak és rossznak. Bárhová helyezzük is a történetünket, ezt a kérdéskört lehetetlen megkerülni, mert a szereplőknek előbb-utóbb szembe kell nézniük Az Élet Nagy Kérdéseivel.

Legelőször ismerned kell a különböző kultúrák vallásait. Ha valós helyszínről írsz, elég az arra jellemzőt, de ha egy teljesen új vallást akarsz létrehozni, lehetőleg minél többet. Ezen az oldalon rövid leírásokat találsz a különböző hitrendszerekről, érdemes legalább ennyit elolvasni.

Oktatás:

Nem mindig volt kötelező állami oktatás. Hosszú időn át ritkaságszámba ment, hogy valaki írni és/vagy olvasni tudott. A tanult emberekhez is másként viszonyultak: volt, ahol nagyon megbecsülték őket, máshol feleslegesnek tartották vagy féltek tőlük. Ráadásul kezdetben csak a férfiak járhattak iskolába, a nőknek kizárólag a háztartásra volt gondjuk. Általában az édesanyjuk tanította őket, vagy ha előkelőbbek voltak, tanárt fogadtak melléjük, aki a kultúráról és a művészetekről oktatta őket.

Ma sem kezelik mindenhol ugyanúgy az oktatási kérdést. Különféle iskolarendszerek léteznek, különféle nézeteket és készségeket erősítenek a diákokban. Ha különböző kultúrából származó szereplőket hozunk össze, ez könnyedén félreértés vagy konfliktus forrása lehet.

Kitalált világokban is fel kell tennünk a kérdést, hogy hogyan viszonyulnak az oktatáshoz. Kinek van joga tanulni? Egyénileg kell tanárt fogadni, vagy léteznek iskolák? Ha az utóbbi, ki hozta létre és hogyan tartják fent? Kötelező az oktatás? Mennyire becsülik meg a tanult embereket, miben más az ő életük a többiekétől? Milyen tárgyakat oktatnak az iskolában? A lakosság milyen aránya tud írni/olvasni? Létezik felsőoktatás? Külföldi csereprogramok? A mesterek fogadnak fel tanítványokat?

Szórakozás:

Elengedhetetlen része bármelyik kultúrának, és mindegyik más-mást ért a szórakozás fogalma alatt. Ami az egyiknek a legnagyobb élvezetet jelenti, az a másiknak unalmas időpocsékolás. Gondold végig, hogy a világod lakóinak mi jelent kikapcsolódást. Hogyan változik ez a társadalmi osztályokban? Mindenki megteheti ugyanazt, vagy nemhez/ranghoz/korhoz van kötve? Léteznek nagyobb, időközönként megrendezett események, mint az Olimpia vagy a focivébé? Vannak hivatásos sportolók, vagy bárki indulhat ezeken a játékokon? Vannak illetlennek vagy tiltottnak minősített szórakozási formák? Ki vesz részt ezekben?

Építészet, művészetek, öltözködés:

A különböző helyekre és korokra különböző stílus jellemző, amely szorosan összefügg az adott kultúrában vallott nézetekkel. Milyen díszítőelemeket használnak egy nemesi kúriában, és milyet szegény család viskójában? Vannak visszatérő motívumok? Fontos ezeknek a jelentése? Vannak olyan dolgok, amiket a vallás tilt vagy elítél? Miért követné valaki mégis ezt az utat? Miből és milyen típusú házakat építenek? Mi számít divatosnak és mi elavultnak? Milyen színvilágot kedvelnek? Őrzik a régi hagyományokat, vagy elfelejtették őket?

Legyen szó festészetről, szobrászatról, zenéről, táncról, építészetről, öltözködésről vagy bármi másról, a közízlés napról napra észrevétlenül változik és átalakul. Mindig lesznek újítók, tradíciókat követők és olyanok is, akik valahol a kettő közt menetelnek.

Mágia és technológia:

Steven Savage-től kölcsönzöm a a következő definíciót: mind a mágia, mind a technológia arra irányul, hogy hassunk a környezetünkre, eredményeket érjünk el benne és megváltoztassuk azt. Tehát a céljuk egy és ugyanaz, csak más eszközöket használnak. Az ipari forradalom korában számtalan új módszer és találmány jelent meg azzal a céllal, hogy megkönnyítsék a hétköznapi életet. A mágia bizonyos formái ugyanerre valók.

Azt a kérdést kell először feltennünk magunknak, hogy a feltalálók vagy különféle praktikák űzői milyen problémát reméltek megoldani a technológia vagy a mágia útján. Az eredmény természetesen nem mindig az, amire számítottak: van, hogy több mindenre lehet használni, mint eredetileg gondolták, vagy épp teljesen másra. Az is lehet, hogy egy idő után használhatatlannak bizonyul és elfelejtődik, vagy visszaélnek vele és olyan célra használják, melyet ismervén a kitalálója sosem alkotta volna meg.

Fontos azt is tudni, ki és hogyan hozta létre, mennyire elterjedt a használata, kinek van joga hozzá, és hogyan sikerül fenntartani. Ha egy találmány ritka nyersanyagból készül, vagy egy mágiaforma hatalmas szaktudást igényel, akkor azt vagy óriási becsben tartják és egy bizonyos réteg őrzi, vagy idővel gazdaságtalannak ítélik és keresnek helyette mást. A használatának mindenképpen ára van: akár pénzbeli, akár a temérdek tanulás, akár áldozat a szellemeknek. Ha a tudáshoz bárki erőfeszítés nélkül hozzáférhet, az előbb-utóbb eltorzul, a történetünk pedig hitelét veszti.

*

Az író tudja mindezt, az olvasó viszont csak azt érzékeli, hogy a történetben minden sarkon új és varázslatos részletek várják. Ha jól csináljuk, észre sem veszi a temérdek munkát, amit egy működő rendszer felállítására szenteltünk, mert annyira természetesnek hat, mintha ő is bármikor belesétálhatna.

Természetesen nem kell és nem is lehet mindent előre tudni. Írás közben olyan kérdésekbe botlunk majd, melyekre egyáltalán nem számítottunk. Ilyenkor érdemes megállni és elgondolkodni a válaszon. Egyetlen állítás újabb és újabb kérdéseket szül, és minél szilárdabb alapra építkezünk, annál biztosabban fogja állni a történet a legkülönfélébb elvárások ostromát.

Világtervezés 2.

Korábban már írtam róla, hogy miért tartom fontosnak a világtervezést, mielőtt írni kezdünk. Ha nem ismerjük a tágabb színteret, melybe a történetünket helyezzük, olyan hatást kelthetünk, mintha egy üres, fehér térben lebegnének a karakterek. Meg kell ismernünk azokat az egyéni részleteket, melyek a legátlagosabb helyszínt is életre hívják. Neil Gaiman szavaival élve:

"Biztosra veheted, hogy az emberek többnyire tudják, hogy néz ki egy utca, egy bolt, egy tengerpart, az ég vagy egy tölgyfa. Azt mondd el nekik, hogy mitől különleges éppen ez."

Hajlamosak vagyunk össze-vissza beledobálni néhány sor leírást a történetbe, sokszor jóval emelkedettebb hangnemben, mint az a stílusunkhoz illene, és ezzel kirángatni az olvasót a cselekmény bűvköréből. Az ilyen részek általában kilógnak, és néhány mondat múlva már senki nem emlékszik rájuk; a szereplők megint hollywoodi kartonvásznak előtt szaladgálnak.

Mit tehetünk hát, ha valódi életet akarunk lehelni egy helyszínbe?

Azt hiszem, ahány író, annyiféle megközelítése létezik a világtervezésnek. Én részletes jegyzeteket készítek, keretet adok a történetnek, mielőtt alaposabban kidolgoznám a karaktereket vagy a cselekményt. Ezeknek valószínűleg a fele sem fog belekerülni az írásba, mégis biztosítja, hogy ha a szükség úgy kívánja, bármikor előhúzhassak egy-egy érdekes részletet.  Mások lehet, hogy épp a szereplőkkel vagy a cselekménnyel kezdik, és közben bukkannak értékes információkra a világukról, melyet aztán megőriznek fejben vagy írásban. Akárhogyan is csináljuk, vannak bizonyos lépések, melyekkel nem csak megkönnyíthetjük a dolgunkat, mikor írásra kerül a sor, de olyan képet festhetünk az olvasó elé, amely legalább annyira valódinak hat, mint a világ, amelyben él.

Ha a történeted a mi világunkban, létező helyen játszódik, remek. Az internet és a különféle útikönyvek, beszámolók jó alapot biztosítanak, szinte semmi nincs, aminek ne tudnál pontosan utánanézni még akkor is, ha sosem jártál mondjuk New Yorkban vagy Tokióban. Ha teljes egészében általad kreált világról van szó, akkor is nagy segítség lehet, ha egy valódi helyet veszel alapul és onnan építkezel.

Mindkét esetben fontos, hogy átlássuk, miért éppen úgy vannak a dolgok, ahogy, és hogyan lettek olyanok, amilyenek. A világ, amilyennek mi ismerjük, rétegekből épül fel, melyek mind formálják azt, amit valóságnak érzékelünk: nyelv, kultúra, vallás, ökoszisztéma (az élőlények és élettelen környezetük közti kapcsolatrendszer) és számtalan más dolog. Ezeknek a rétegeknek ugyanúgy meg kell lenniük egy fantáziavilágban akkor is, ha csak apró utalásokat teszel majd rá az írásodban, mert ez formálta a szereplőidet olyanná, amilyenek.

A legjobb, amit ezek megismerése érdekében tehetünk, hogy folyamatosan kérdezünk. Némi támpontot erről a következő posztban olvashattok, mert túl hosszúnak éreztem egy bejegyzésbe sűríteni :)

"Az írás az egyetlen olyan dolog..."

"Writing is the only thing that, when I do it, I don't feel I should be doing something else."

- Gloria Steinem

Írni, írónak lenni nem könnyű, bármilyen életszakaszban is van az ember. De a legnehezebb dolguk talán mégis a tiniknek, fiatal felnőtteknek van.

Néhány évig én is beleesem még ebbe a kategóriába, ezért döntöttem úgy, hogy megosztom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Az írás régóta elveszi az időm egy részét, mégsem tartok egyetlen percet sem elvesztegetettnek. Úgy érzem - és azt hiszem, ez már nem is fog változni -, hogy az alkotással járó izgalom és munka az egyik legfantasztikusabb dolog, amit eddig megtapasztalhattam. Természetesen vannak más, "való életbeli" dolgok, amiket csak fiatalon élhetek át, ezeket ugyanúgy nem cserélném el semmiért. De az írás a szenvedélyem, és ha hiányozna az életemből, a mostani énem jóval szegényebb lenne.

Ettől függetlenül vannak dolgok, amik igencsak megnehezítik az írói ambíciók vállalását, különösen a tinikorban:

Senki nem vesz komolyan. És ez valószínűleg így is lesz, amíg az ember ténylegesen ki nem adja az írásait. Ez a szakma amúgy is elég bizonytalan, a nem író, sőt sokszor olvasni sem szerető környezetünkkel pedig már-már lehetetlen megértetni, hogy igenis komolyan gondoljuk, amit csinálunk, és van értelme folytatni. Heh, néha még magamat is győzködnöm kell róla! Láttam mások arcát, mikor megtudták, hogy szeretek írni: "Nincs elég tapasztalatod, ugyan miről tudnál írni? Ez csak tinédzserkori dráma, majd kinövöd!" De összeszorítottam a fogam és mosolyogtam. Talán igazuk van, talán nem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy folytatom, amíg úgy érzem, megéri. Ha tényleg írnom kell, előbb-utóbb ki fog derülni, és mások véleménye addig nem számít.

Depresziósnak és öngyilkos hajlamúnak bélyegeznek. Mikor az egyik osztálytársam megtudta, hogy szeretek írni, mielőtt bármi mást mondhattam volna, azonnal azt feltételezte, hogy halni vágyó verseket költök egy sötét sarokban. Wtf?! Másoknál talán nem ennyire drasztikus a helyzet, de az biztos, hogy sokaknak előítéletei vannak az írókkal/költőkkel szemben, és cseppet sem segít a helyzeten, ha mindemellett még tinédzser is az ember. A család jó esetben képes elfogadni, az idegenek cseppet sem érdekelnek, a legrosszabb viszont minden bizonnyal a kortársak véleménye. Ebben az életkorban vágyunk leginkább arra, hogy be tudjunk illeszkedni, de - sajnos - lassan az is csodálkozást vált ki, ha egy tini szeret olvasni. Ha emellett még ír is, azt gyakran vállalni sem meri...

Kevés lehetőség van hasonló érdeklődésűekkel találkozni. Szerencsésnek érzem magam, amiért három olyan embert mondhatok barátomnak, akik szintén írnak. Mielőtt felfedtük volna egymás előtt ezt a nem is olyan nagy titkot, gyakran majd' megfojtott a vágy, hogy végre beszélhessek valaki olyannal, aki legalább annyira lelkesedik az írói világ iránt, mint én. Rajtuk kívül is voltak, akik meghallgatták a karakterem fantasztikus háttérinfóját, vagy az aktuálisan felfedezett részletet, ami majd életre kelti a kitalált világomat, és ezért hálás vagyok nekik. Abban viszont, hogy fejlődni tudjunk, olyanok visszajelzésére van szükség, akik tudják, mit lássanak a sorok mögött és építő kritikát tudnak nyújtani. Vannak kisebb-nagyobb online közösségek, de az nem ugyanaz, mint szemben ülni más írókkal és letörölhetetlen vigyorral áradozni a legújabb ötletről.

Ugyanakkor a nehézségek ellenére előnyökkel is jár, ha az ambíciónkat nem hagyjuk elkallódni és a képességünk csiszolására törekszünk:

Új perspektívákat nyit. Valószínűleg igaz ez más művészeti ágakra is, nem csak az írásra. Ha kicsit is komolyan vesszük, a napjaink részévé válik és néha anélkül formálja a gondolkodásunkat, hogy észrevennénk. Mások helyzetébe kell képzelnünk magunkat, figyelnünk kell a részletekre és kénytelenek vagyunk a dolgok legmélyére ásni, ha hiteleset akarunk alkotni, ehhez pedig van, hogy olyan nézőpontokat is figyelembe kell vennünk, amiket korábban elítéltünk vagy elképzelhetetlennek tartottunk. Hozzásegít nem csak ahhoz, hogy idővel jobb és szebb dolgokat alkossunk, de ahhoz is, hogy a hétköznapi életünkben új szempontok nyíljanak.

Megváltoztatja az olvasás élményét. Néha még mindig nem tudom eldönteni, hogy örülök-e ennek a változásnak vagy sem. Kevesebb könyvre mondom azt, hogy jó, mert ahogy tanulom az írás művészetét, képessé válok észrevenni bennük a szerzők által elkövetett hibákat. Ez egyrészt jó érzéssel tölt el, mert biztosít róla, hogy az erőfeszítésem nem veszik kárba, de másfelől annyira idegesítenek az elszúrt dolgok, hogy gyakran képtelen vagyok végigolvasni egy olyan könyvet, amit korábban élveztem volna. Ha viszont  olyan művel találkozom, amire tapasztaltabb szemmel is azt tudom mondani, hogy hűha, akkor az eddiginél magasabb szinten tudom értékelni az írást, és még többet tanulhatok belőle.

Az iskolában/munkahelyen is jól jön :) Gimnáziumban, egyetemen, de még a munkahelyen is állandóan előfordul, hogy papírra kell vetnünk dolgokat. Ha dolgozatot, esszét vagy beszámolót kell írnunk valamiről, hatalmas előnyt jelent, ha a szabadidőnkben sem áll távol tőlünk a papír és a toll: egyrészt valószínűleg megtanultunk helyesen írni, másrészt jóval kisebb erőfeszítéssel, kevesebb idő alatt tudjuk teljesíteni a kiszabott feladatot.

Mint mindennek, az írásnak is vannak nehézségei, de ha képesek vagyunk ezeken felülemelkedni, az általában duplán kifizetődik. Azt hiszem, a későbbiekben sokat köszönhetek majd annak, hogy nem adtam fel az álmom - még akkor is, ha nem lesz belőlem publikált író.

Kíváncsi lennék mások tapasztalataira is a témában. Milyen nehézségeket támasztott a környezetetek, és hogyan próbáltatok felülemelkedni rajta? Tényleg nehezebb tiniként vállalni az írást, mint más életkorban?