22/08/2011

Hírességek okossága - Neil Gaiman

Neil Gaiman angol novella-, regény-, képregényíró, rádiódrámák és filmek alkotója. Művei közt szerepel A Homokember című képregény, továbbá olyan regények, mint a Csillagpor, Sosehol, Amerikai istenek, Coraline, A temető könyve stb. Az alábbiakban az ő tanácsait olvashatjátok.

1. Írj.

2. Pakold egymás után a szavakat. Találd meg a megfelelő szót, aztán írd le.

3. Fejezd be, amit elkezdtél. Akármibe is kerül, fejezd be.

4. Tedd félre egy időre. Tégy úgy, mintha most olvasnád először. Mutasd meg olyanoknak, akiknek tiszteled a véleményét és akik szeretik az ehhez hasonló dolgokat.

5. Vésd az eszedbe, hogy mikor azt hallod vissza, hogy valami nem jó vagy nem működik, az majdnem mindig igaz. De mikor pontosan megmondják, szerintük mi a gond és hogyan javítsd ki, majdnem mindig tévednek. 

6. Javíts sokat, de ne feledd, hogy előbb vagy utóbb, mielőtt a műved elérhetné a tökéletességet, el kell majd engedned és tovább kell lépned, hogy elkezdhesd írni a következőt. A tökéletesség olyan, mintha a horizontot üldöznéd. Mindig haladj előre.

7. Nevess a saját vicceiden.

8. Az írás fő szabálya, hogy ha elegendő meggyőződéssel és magabiztossággal csinálod, bármit megtehetsz. (Ez akár az életre is igaz lehet. De az írásra mindenképp.) Tehát úgy írd meg a történeted, ahogy azt kell. Írd őszintén, és add át legjobb tudásod szerint. Nem hinném, hogy ezen kívül létezik más szabály. Olyan nem, ami számít.

21/08/2011

Sztoridoktor - A beküldés feltételei

Tegnap lezárult a szavazás, hogy lenne-e igény egy beküldős-kritizálós rovatra. Tizenhárom igen szavazat érkezett, hárman azt mondták, ők nem küldenének be írást, de másokét szívesen olvasnák, nemmel pedig nem szavazott senki. Köszönöm mindazoknak, akik válaszoltak a kérdésre. Az eredmény alapján úgy döntöttem, vágjunk bele egy ilyenbe. :) Az új rovat neve Sztoridoktor (tudom, hülye név, ha bárkinek van más javaslata, szívesen fogadom), melyet ezentúl szombatonként olvashattok a blogon.


Felkerült Nocy novellája, mely alapján láthattátok, mire is gondolok pontosan (aki még nem látta, a lentebbi bejegyzésben elolvashatja). Ha nem ijesztett el titeket a sok színes megjegyzés és igényt tartotok rá, hogy hasonló módon belemásszak az írásotokba, olvassátok el a beküldés feltételeit:


A játékkal ellentétben itt nemcsak novellát, hanem regényrészletet is küldhettek, ebben az esetben viszont kérlek titeket, mellékeljétek a megértéséhez szükséges háttérinfót. A novella terjedelme lehetőleg ne haladja meg a 2000 szót, a regényrészleté a 700 szót (kicsivel több még belefér).

Egyetlen poszton belül nincs lehetőség arra, hogy egy írást mindenre kiterjedően megvizsgáljak, ezért feltétlenül írjátok bele a levélbe, pontosan mire vagytok kíváncsiak, véleményíráskor mire fektessem a hangsúlyt - ez különösen regényrészlet esetében fontos, az szempontok nélkül csak lógna a levegőben.
A megjegyzéseim nem minősülnek teljes értékű kritikának. Nem az a célom, hogy eldöntsem, ez az írás most "rossz" vagy "jó", hanem hogy megpróbáljam megválaszolni az író kérdéseit, esetleg javaslatot tenni rá, hogyan fejleszthetné a technikáját. A "jó" írás szubjektív dolog, éppen ezért kérlek benneteket, ne olyasmit kérdezzetek, hogy "neked tetszik ez a novella?", hanem valami konkrétat, például hogy hiteles-e a párbeszéd.

A levelet az olivia (pont) green11 (kukac) gmail (pont) com címre küldhetitek, a tárgyhoz sztoridoktort írjatok. Ha megkaptam a levelet, egy-két napon belül vissza fogok jelezni. Ellenkező esetben szóljatok itt a blogon, és megoldjuk.

Huh... nem látom még pontosan, mibe vágtam bele, de remélem, a segítségetekkel működni fog a dolog. :)

20/08/2011

Nocy novellája - Zabolátlanul (+vélemény)

Az előző bejegyzésben olvashatjátok Nocy eredeti írását, itt pedig a megjegyzéseimmel teletűzdelt változatot. Érdemes először az előbbit megnézni, mert ami itt szerepel, az a saját véleményem, ergo nincs mindenben igazam.

*

Zabolátlanul

"Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt.”
Kaleido Star c. film

Mindig is imádtam ezt [nélküle gördülékenyebb lenne a mondat] az érzést, mikor a szél az arcomba csap, ahogy szelem a levegőben a kilométereket. Mindig többre és többre vágyva, elérve a lehetetlennek vélt gyorsaságot, és egyesülve a természettel.[az igeneves alak külön mondatban kicsit zavaró. átfogalmazhatod, hogy jobban Athina fejében legyen, pl. „Ilyenkor mindig többre és többre vágyom: elérni a lehetetlennek vélt gyorsaságot és egyesülni a természettel.”, vagy mehetne az előző mondat tagmondataként is] Azonban mindeközben tudom, hogy tilosban járok, hiszen egy angyal nem lehetne ennyire zabolátlan, ennyire vad. De mégis… annyira vonz ez a rosszaság, hogy áthágom a szabályokat, hogy képtelen lennék ennek [gördülékenyebb lenne pl. úgy, hogy „ellenállni neki”] ellenállni. Ha a feletteseim rájönnek erre a titkos szenvedélyemre, akkor bizonyára eltanácsolnak majd, hogy lefokozzanak egy [ide nem kell a névelő] szimpla emberré, azonban úgy érzem, így is megéri kockáztatni. Ez az érzés maga a gyönyör, melyet eddig elképzelni sem tudtam.

Kockáztatni – ízlelgettem [ha eddig jelen időben írtál, tartsd meg itt is] a szót, mely elvileg a mi szótárunkban nem szerepelhetne. Mi a jót képviseljük, a letisztultságot, a teljességet, mégis mindig ott motoszkálnak a fejemben a tiltott szavak, a tiltott dolgok. Most is arra vágyom, hogy tomboljak, kirúgjak a hámból, megismerjem az alkohol ízét, kockáztassak, mindent egy lapra feltéve, vagy akár csak lengébben öltözzek a megengedettnél. Hogy ne fehérben kelljen minden napomat kezdenem, hanem kivételesen feketével vagy vörössel. Ezek a színek a szabadságot jelentik számomra, a megközelíthetetlen dolgokat, melyekkel akár a vesztemet is okozhatom.

A millió tiltott dolog úgy csábít, akár egy ördög, aki mindig lesben áll, várva az alkalomra, amikor lecsaphat, hogy olyanná tegyen, mint ő maga. Egy mindenre elszánt, teljeséggel romlott alakká, aki bármit megtehet. Talán annyira nem is lenne rossz, ha nem lennének korlátok, amik gátat szabnak mindennek. Talán élvezném azt az életet a pokolban, ahol akár meztelenül is járkálhatnék, akkor sem szólnának meg. Enyém lehetne a színek tárháza, a lehetőség, hogy azt csináljak, amit csak akarok. Akkor szárnyalhatnék, versenyt repülve a széllel, amikor csak kedvem tartja, és szabadjára engedhetném a tombolni vágyó énemet.

– Mire vársz még? – hallottam [eddig jelen időben volt, innentől viszont múltban. válassz egyet és azt tarsd meg végig] meg a [ide határozatlan névelő illik; a határozott névelő már ismert dologra utal, ő viszont most hallja először a hangot]kellemesen lágy dallamú hangot hirtelen. [magyartalannak érzem a szórendet, mondjuk „hallottam meg hirtelen?”] Azonnal megdermedtem, mint aki egy láthatatlan falba ütközött.
– Ki beszél? – fürkésztem a kék eget, félősen keresve azt, aki az előbbi mondatot kiejtette. [ezt a megfogalmazást túlbonyolítottnak érzem, gördülékenyebb lenne kicsit tömörebben]
– Én voltam az – lebegtette meg a kezét az arcom előtt egy idegen lány. Hosszú, fekete haja lágyan [ezt a jelzőt már a hangjára is használtad] omlott le a háta közepéig, míg a ruházata éles ellentétét váltotta ki ennek a művészi összekuszáltságnak. [nem igazán világos, hogy mi a művészien összekuszált. eddig csak a haját ismerjük, de arról volt szó, hogy az lágyan omlik lefelé] Sötét, tüllös szoknyájában úgy nézett ki, akár egy balerina, míg a [ez lehet, hogy csak ízlés dolga, de szerintem gördülékenyebb lenne névelő nélkül]rikítóan kék színű, [elhagyható] mélyen kivágott felsője szorosan illeszkedett tökéletes alakjához.
– Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdeztem hebegve. [ez hatásosabb lenne összevonva: „hebegtem”; a mondatvégi írásjelből kiderül, hogy kérdésről van szó]
– Csak akkor látnak meg, ha én is akarom. Ennyi a trükk benne – vont vállat, és úgy tett, mint akinek az [szintén jobb lenne névelő nélkül] mindennapos tevékenysége, hogy ráfekszik a legközelebbi felhőre, akár egy ágyra.
– És ki vagy te? – faggattam mellé ülve, hogy lelógassam a lábam az alattunk elterülő kékségbe. [ez a típusú mondatszerkesztés kizökkent Athina szemszögéből, nem mutatja magát a cselekvést, csak a szándékot, hogy „azért ült oda, mert ezt meg ezt akarta csinálni.” az nem derül ki, hogy ténylegesen le is lógatta a lábát vagy sem]
– Daphne vagyok, Kíváncsi kisasszony. Vigyázz, mert a végén még hamar megöregszel és ráncos nénivé válsz – bökött oldalba nevetve.

– Mintha ez lehetséges lenne – legyintettem. – Tudod jól, hogy nálunk csak akkor öregedhetünk, ha a felettesek megengedik.
Én ezt [gördülékenyebb lenne nélküle]nem is tudtam, hogy ennyire nincs szabadságotok – ráncolta össze a homlokát meglepődve.
– Te nem közülünk való vagy? – meresztettem hatalmas szemeket, és azonnal rácsaptam a számra ijedtemben, hogy elárultam valami fontosat rólunk.
– Természetesen nem, csak felugrottam, hogy dumáljak egyet valakivel – válaszolta teljesen megütközve azon, hogy nem fogtam fel az első pillanatban ezt a tényt. [itt a végén megakasztja a mondatot, gördülékenyebb lenne úgy, hogy „megütközve azon, hogy ezt (a tényt) nem fogtam fel az első pillanatban]
– Akkor te egy [nem kell a névelő] ördög vagy? – pattantam fel, aminek az lett az eredménye, hogy zuhantam vagy három métert lefelé, mire észbe kaptam és csapkodni kezdtem a szárnyaimmal.
– Még nem, egyelőre csak tanonc, de az leszek – újságolta el büszkén.

– Nem lenne szabad beszélgetnünk, mármint téged nem rónak meg, ha nem csak fajtátokbelivel társalogtok? – faggattam kíváncsian [a faggatni ige már önmagában kifejezi a kíváncsiságot, ráadásul a következő mondatban szintén szerepel a szó], azonban megtartva a két méter távolságot.
– Nem, Kíváncsi kisasszony. Mi azt csinálunk, amit csak akarunk, persze csupán abban az esetben, ha jól végezzük a feladatunkat – válaszolta meg a kérdésemet. [ez a „persze csupán...” nem túl életszerű párbeszédben, inkább olyan magyarázzunk-az-olvasónak érzetet kelt. azt is furcsállom, hogy az angyalka rá sem kérdez, mi az a bizonyos feladat]
– Nem is lehet olyan rossz – gondolkoztam el hangosan, miközben beletúrtam hosszú, szőke tincseimbe.
– Hát, most már te is eldöntheted, mivel kipróbáltad – vont vállat.
– Tényleg, nekem ehhez nincs felhatalmazásom! – kaptam észbe hirtelen, és már el is kezdtem [esetleg simán „már repültem is visszafelé”?] repülni visszafelé.
– Héj, most hová sietsz ennyire? – termett mellettem szinte azonnal Daphne.
– Természetesen visszamegyek a helyemre – feleltem, mintha ez magától értetődő lenne.

– Most itt akarsz hagyni, csak így? Legalább azt mondd meg, hogy hogyan [furán hangzik, inkább „hogy hívnak”]hívnak, mert az túl hosszú, hogy Kíváncsi kisasszony – lebegett be elém, elállva az utamat.
– Igen, ezt nem szabad nekem, úgyhogy visszamegyek a dolgomra. Amúgy pedig Athina vagyok, örvendtem a szerencsének – bólintottam, majd azonnal visszaindultam, hátra sem nézve. [ha még beszélniük sem szabad, biztos, hogy az angyal elárulná neki a nevét?]
Valahol belül szégyelltem magam, hiszen megszegtem a legfőbb szabályt, ami nem más,[ez is olyasmi, ami kizökkent Athina szemszögéből, az említett magyarázzunk-az-olvasónak. mindez a fejében zajlik, ő maga pedig biztos nem így fogalmazná meg] mint hogy nem beszélhetünk a Pokol tanoncaival. Azonban mégis reméltem, hogy nem tudódik ki ez a tettem, mert mindennél jobban féltem attól, hogy egyszer lefokoznak, és szégyenszemre én leszek az egyedüli a családban, aki nem tudta elvégezni a tanfolyamot. Három testvérem van ugyanis [ugyanaz, mint az előbb], akik már mind felsőbbrendűek, már csak én vagyok vissza, a legkisebb, és állítólag a legbohémebb is.

– Athina! – hallottam meg a világ legmegnyugtatóbb hangját, azonban [jobb lenne nélküle] most kicsit mérgesebb kiadásban.
– Itt vagyok, Anyám! – röppentem oda azonnal, amint hívott. [felesleges, nem ad semmi olyat, ami az előzőekből ne lenne egyértelmű]
– Merre voltál már megint? Meg akartalak nézni gyakorlat közben, de nem találtalak a helyeden – dorgált meg.
– Ne haragudj! – sütöttem le a szememet. – Csak találkoztam egy nagyon kedves lánnyal, a Pokolból – vallottam be a bűneimet.
– Magasságos! Mi lesz, ha ez kiderül?! Édes lányom, miért nem tudsz legalább két napig angyalként viselkedni? Nem fogják ezt odafent jó szemmel nézni – rótt meg, de a féltés most már inkább kihallatszott a hangjából, mint a düh.
– Többet nem fog előfordulni – ígérgettem.
– És én ezt már hányszor hallottam? – forgatta meg a szemeit lemondóan.

– De anyám, kérlek, mondd el, miért olyan rosszak ők? Hiszen Daphne olyan kedvesnek tűnt – néztem rá kérlelően.
– Gyere! – fogta meg a kezemet, és elkezdett húzni dél felé. [az első tagmondatban leválik az igekötő, a másodikban nem – ezek ketten nem nagyon férnek meg egy mondaton belül]
Vagy fél órát repültünk, mire megérkeztünk végre, de addig nem volt hajlandó elárulni, hogy hová is tartunk. Azonban már messziről látszott valami sötét, lent a mélyben.
– Megérkeztünk – mondta, amikor pontosan a hatalmas kráter felett voltunk, mely elcsúfította a környéket.
– De mégis hova? – faggattam, miközben ámulva figyeltem a pusztítást, ami ott volt. [gyengíti a szöveget, elhagyható] Elképzelhetetlennek láttam, [inkább tartottam] hogy valaha is ilyen helyen akarjak élni. Azonban [nem illik a mondatba] minden valószínűség szerint nem is tudtam volna. Mindent sötétség borított, a fákon nem volt egyetlen levél sem, míg a talaj egy [jobb lenne nélküle]szenes valamivé változott át.

– Ez itt a Pusztulás Földje – válaszolta [anyám], és közben még a névtől is kirázta a hideg, ahogy rá gondolt. [elhagyható] – Nem lenne szabad látnod, de ahogy érzem, más nem segítene neked – magyarázta.
– De mégis mi ez? – kérdeztem még mindig értetlenül.
– Ez az a hely, ahol a gonosz megmutatkozik teljes valójában. Minden egyes centiméter, melyet feketeség és a [szintén] pusztulás borít, egy-egy ember halálát jelenti. Számunkra meghalnak azok, akik a gonoszé lesznek, akik átállnak a sötét oldalra, mert azt hiszik, az annyira jó, és ott meglelhetik a boldogságot. Azonban ott nem vár rájuk semmi más, csak a pusztulás. [szóismétlés] Megtalálják ugyan a gondtalanságot és a felszabadultság érzését, mégsem lehet a lelkük nyugodt.[magyarosabb lenne „nyugodt a lelkük” szórenddel] Sosem lesznek boldog gondolataik, és sosem érzik többé a kegyelmet… Ez az, amitől meg kell védenünk az embereket – mondta szomorúan, elnézve az alattunk elterülő sötétséget.

– Tehát nélkülünk nincsenek boldog emberek a Földön? Nélkülünk nem lenne szerelem, és egyetlen gyermek kacaja sem mosolyogtatná meg a szívemet? Sosem érezném többé azt a meleget, amit egy szívből jövő, vidám nevetés okoz? – kérdeztem megrémülve.
– Nem. Ha mi nem lennénk, a Föld egy [jobb lenne nélküle]sivár hely lenne, mint ez a szeglete – hajtotta le anyám a fejét szomorúan. [előző megszólalásakor is ez a jelző szerepel]
– Ezért kell [nekem innen hiányzik a „hogy”] jó legyek? Hogy ők is azok legyenek, és szeressék egymást, ahogy én téged? – néztem rá tágra nyitott szemekkel.
– Igen – ölelt meg kedvesen, és mindemellett védelmezően.
– Jó leszek – ígértem meg újra, azonban most már elhatároztam, hogy be is fogom tartani ezt. [kicsit megakasztja a mondatot]
– Köszönöm, drágám! Gyere, induljunk haza – nyújtotta felém a kezét, én pedig boldogan ragadtam meg, hogy együtt szeljük át a végtelen hosszú égboltot hazáig.

Másnap olyan hévvel vetettem bele magam a tanulásba, mint még soha ezelőtt. Már nem azt éreztem, hogy kötelességem jónak lenni, hanem jó akartam lenni. Meg akartam menteni az embereket a gonosztól és a gyötrelmektől. Látni akartam a kisgyermekek boldog mosolyát, ahogy az anyukájukra néznek, és azt szerettem volna, hogy sose ismerjék meg a keserűséget. Minden egyes lélek, melyet aznap megsegítettem, szeretettel töltött el, és felmelegítette a testem minden szegletét, fényt vittek az életembe.
A napok csak teltek, de az én lelkesedésem nem lohadt le, minden újabb perccel csak [másodszor szerepel ebben a mondatban] még elszántabb lettem. Hosszú évekig csak [megint]a munkámnak éltem, és minden egyes [nemrég szerepelt ez a szókapcsolat, az „egyes” fölösleges ide] este tiszta szívvel mentem haza, és öleltem meg az én gondoskodó édesanyámat. Talán ezzel akartam megköszönni, hogy megmutatta nekem az igazi értékeket, ahogy azt is, hogy miért vagyunk ezen a bolygón. Ő pedig hálásan viszonozta ezt az apró gesztust, mely mégis mindent jelentett a számunkra. Hiszen ha nem létezne az ölelés és a boldogság, mi sem lehetnénk. Elvesznénk, nem lenne értelme a létünknek, és a gonoszság győzedelmeskedne.

Közel tíz év telt el, mire újra találkoztam Daphnéval. Immáron teljes értékű angyal voltam, aki a mindennapjait emberi életek megmentésével és a lelkek figyelésével töltötte.[tölti]
– Hát újra találkozunk, Kíváncsi kisasszony? – mosolygott rám kedélyesen. – Egy cseppet sem változtál azt leszámítva, hogy annyira fénylesz, hogy alig bírok rád nézni – fintorgott.
– Az jó – válaszoltam vidáman. – Addig sem akarsz majd újra megkörnyékezni, hogy elpusztíts. Már nem vagyok olyan naiv, mint tíz éve voltam; [a pontosvessző nem nagyon illik párbeszédbe]azóta megismertem a másik oldalt is.
– Sosem tudtalak igazán megkísérteni téged? – faggatott kíváncsian. [ugyanaz, mint korábban]
– De igen, egészen addig, amíg meg nem értettem a lényeget és rá nem jöttem a turpisságra – feleltem nyugodtan, egy csöpp haraggal sem a lelkemben.
– Ez is több mint a semmi – bólintott rá. – Akkor azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymásnak! Itt elválnak útjaink! [fölösleges a két felkiáltójel]
– Így van – helyeseltem, ő pedig már fordult is meg, mikor utána szóltam. – Azért én mégis örülök, hogy megismerhettelek!
Erre már nem is mondott semmit, csak prüszkölve felnevetett, miközben valami olyasmit hallottam, hogy már nem is vagy olyan kíváncsi, majd köddé vált. [túl sok a kötőszó ebben a mondatban, ami gyengíti a szöveget; tagolhatnád]Én pedig leindultam a Földre, hogy egy újabb csecsemő gondtalan nevetését idézhessem elő…

*
A vastagon szedett megjegyzések mellé annyit tennék hozzá, hogy úgy érzem, a párbeszédeidnél sokszor feleslegesen használsz közbeékeléseket. Athina utolsó megszólalásánál pl. magából a beszédéből egyértelműen kiderül, hogy „helyeselt.” Feszesebbé, gördülékenyebbé tenné a szöveget, ha ezeket elhagynád. Akkor érdemes használni őket, ha valami pluszt tesznek hozzá a megszólaláshoz, pl. jellemzésre szolgálnak.

A párbeszédekkel kapcsolatban még egy dolog:

„– Gyere! – fogta meg a kezemet, és elkezdett húzni dél felé.”
Ezt a formát használod mindenhol, de erősebb lenne a szöveg, ha olyan esetekben, ahol nem magát a megszólalást jellemzed, hanem egy rákövetkező cselekvést, a megszólalás után új mondatot kezdenél:
"– Gyere! – Megfogta a kezemet, és elkezdett húzni dél felé."

Ami a kérdéseidet illeti: eltaláltnak érzem a felvezető idézetet, mivel kifejezi az írásod lényegi mondanivalóját. Azt érzékeltette számomra a történet, hogy amíg nem értjük a szabályok mögött álló miérteket, a bennük való hitünk és hűségünk nem lehet egészen őszinte; Athina esetében, hogy nem lehetünk egészen jók, amíg meg nem tapasztaltuk a rosszat – különben nem is érezzük igazán a különbséget.
Nem tudom, erre gondoltál-e, miközben írtad, nekem mindenesetre ez jött le belőle.

Athinát szimpatikussá tették az elérhetetlen vágyai, a sóvárgása egy szabadabb életre. Jó, hogy a benne végbement változás nem a semmiből jött, hanem egy megrendítő élmény hatására. Amikor viszont az anyukájával találkozik, hiányoltam némi leírást, vagy legalábbis utalást arra, hogy hol is vagyunk pontosan. Ha már családról esett szó, feltételezem, hogy laknak is valahol, nem csak lebegnek a felhők között.

Összességében tetszett a történeted, amikbe belekötöttem, azok apróbb technikai dolgok. A megjegyzéseim természetesen szubjektívek, nem feltétlenül van igazam, tehát ha valamivel nem értesz egyet, valószínűleg jól teszed. :)

*

Köszönöm Nocynak a lehetőséget! :)

Kérlek titeket, írjátok meg, nektek mi volt a véleményetek a novelláról, illetve mi az, amiben nem értetek egyet velem, mivel egészítenétek ki a leírtakat.

Nocy novellája - Zabolátlanul (eredeti verzió)

Ahogy ígértem, íme Nocy írása, a beküldős-kritizálós rovat első áldozata. Mivel a novella önmagában is kitesz egy posztot, a megjegyzéseimet a következő bejegyzésben találjátok.



Zabolátlanul

"Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt.”
Kaleido Star c. film

Mindig is imádtam ezt az érzést, mikor a szél az arcomba csap, ahogy szelem a levegőben a kilométereket. Mindig többre és többre vágyva, elérve a lehetetlennek vélt gyorsaságot, és egyesülve a természettel. Azonban mindeközben tudom, hogy tilosban járok, hiszen egy angyal nem lehetne ennyire zabolátlan, ennyire vad. De mégis… annyira vonz ez a rosszaság, hogy áthágom a szabályokat, hogy képtelen lennék ennek ellenállni. Ha a feletteseim rájönnek erre a titkos szenvedélyemre, akkor bizonyára eltanácsolnak majd, hogy lefokozzanak egy szimpla emberré, azonban úgy érzem, így is megéri kockáztatni. Ez az érzés maga a gyönyör, melyet eddig elképzelni sem tudtam.

Kockáztatni – ízlelgettem a szót, mely elvileg a mi szótárunkban nem szerepelhetne. Mi a jót képviseljük, a letisztultságot, a teljességet, mégis mindig ott motoszkálnak a fejemben a tiltott szavak, a tiltott dolgok. Most is arra vágyom, hogy tomboljak, kirúgjak a hámból, megismerjem az alkohol ízét, kockáztassak, mindent egy lapra feltéve, vagy akár csak lengébben öltözzek a megengedettnél. Hogy ne fehérben kelljen minden napomat kezdenem, hanem kivételesen feketével, vagy vörössel. Ezek a színek a szabadságot jelentik számomra, a megközelíthetetlen dolgokat, melyekkel akár a vesztemet is okozhatom.

A millió tiltott dolog úgy csábít, akár egy ördög, aki mindig lesben áll, várva az alkalomra, amikor lecsaphat, hogy olyanná tegyen, mint ő maga. Egy mindenre elszánt, teljeséggel romlott alakká, aki bármit megtehet. Talán annyira nem is lenne rossz, ha nem lennének korlátok, amik gátat szabnak mindennek. Talán élvezném azt az életet a pokolban, ahol akár meztelenül is járkálhatnék, akkor sem szólnának meg. Enyém lehetne a színek tárháza, a lehetőség, hogy azt csináljak, amit csak akarok. Akkor szárnyalhatnék, versenyt repülve a széllel, amikor csak kedvem tartja, és szabadjára engedhetném a tombolni vágyó énemet.

– Mire vársz még? – hallottam meg a kellemesen lágy dallamú hangot hirtelen. Azonnal megdermedtem, mint aki egy láthatatlan falba ütközött.
– Ki beszél? – fürkésztem a kék eget, félősen keresve azt, aki az előbbi mondatot kiejtette.
– Én voltam az – lebegtette meg a kezét az arcom előtt egy idegen lány. Hosszú, fekete haja lágyan omlott le a háta közepéig, míg a ruházata éles ellentétet váltotta ki ennek a művészi összekuszáltságnak. Sötét, tüllös szoknyájában úgy nézett ki, akár egy balerina, míg a rikítóan kék színű, mélyen kivágott felsője szorosan illeszkedett tökéletes alakjához.
– Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdeztem hebegve.
– Csak akkor látnak meg, ha én is akarom. Ennyi a trükk benne – vont vállat, és úgy tett, mint akinek az mindennapos tevékenysége, hogy ráfekszik a legközelebbi felhőre, akár egy ágyra.
– És, ki vagy te? – faggattam mellé ülve, hogy lelógassam a lábam az alattunk elterülő kékségbe.
– Daphne vagyok, Kíváncsi kisasszony. Vigyázz, mert a végén még hamar megöregszel, és ráncos nénivé válsz – bökött oldalba nevetve.

– Mintha ez lehetséges lenne – legyintettem. – Tudod jól, hogy nálunk csak akkor öregedhetünk, ha a felettesek megengedik.
– Én ezt nem is tudtam, hogy ennyire nincs szabadságotok – ráncolta össze a homlokát meglepődve.
– Te nem közülünk való vagy? – meresztettem hatalmas szemeket, és azonnal rácsaptam a számra ijedtemben, hogy elárultam valami fontosat rólunk.
– Természetesen nem, csak felugrottam, hogy dumáljak egyet valakivel – válaszolta teljesen megütközve azon, hogy nem fogtam fel az első pillanatban ezt a tényt.
– Akkor te egy ördög vagy? – pattantam fel, aminek az lett az eredménye, hogy zuhantam vagy három métert lefelé, mire észbe kaptam, és csapkodni kezdtem a szárnyaimmal.
– Még nem, egyelőre csak tanonc, de az leszek – újságolta el büszkén.

– Nem lenne szabad beszélgetnünk, mármint téged nem rónak meg, ha nem csak fajtátokbelivel társalogtok? – faggattam kíváncsian, azonban megtartva a két méter távolságot.
– Nem, Kíváncsi kisasszony. Mi azt csinálunk, amit csak akarunk, persze csupán abban az esetben, ha jól végezzük a feladatunkat – válaszolta meg a kérdésemet.
– Nem is lehet olyan rossz – gondolkoztam el hangosan, miközben beletúrtam hosszú, szőke tincseimbe.
– Hát, most már te is eldöntheted, mivel kipróbáltad – vont vállat.
– Tényleg, nekem ehhez nincs felhatalmazásom! – kaptam észbe hirtelen, és már el is kezdtem repülni visszafelé.
– Héj, most hová sietsz ennyire? – termett mellettem szinte azonnal Daphne.
– Természetesen visszamegyek a helyemre – feleltem, mintha ez magától értetődő lenne.

– Most itt akarsz hagyni, csak így? Legalább azt mondd meg, hogy hogyan hívnak, mert az túl hosszú, hogy Kíváncsi kisasszony – lebegett be elém, elállva az utamat.
– Igen, ezt nem szabad nekem, úgyhogy visszamegyek a dolgomra. Amúgy pedig Athina vagyok, örvendtem a szerencsének – bólintottam, majd azonnal visszaindultam, hátra sem nézve.
Valahol belül szégyelltem magam, hiszen megszegtem a legfőbb szabályt, ami nem mást, mint hogy nem beszélhetünk a Pokol tanoncaival. Azonban mégis reméltem, hogy nem tudódik ki ez a tettem, mert mindennél jobban féltem attól, hogy egyszer lefokoznak, és szégyenszemre én leszek az egyedüli a családban, aki nem tudta elvégezni a tanfolyamot. Három testvérem van ugyanis, akik már mind felsőbbrendűek, már csak én vagyok vissza, a legkisebb, és állítólag a legbohémebb is.

– Athina! – hallottam meg a világ legmegnyugtatóbb hangját, azonban most kicsit mérgesebb kiadásban.
– Itt vagyok, Anyám! – röppentem oda azonnal, amint hívott.
– Merre voltál már megint? Meg akartalak nézni gyakorlat közben, de nem találtalak a helyeden – dorgált meg.
– Ne haragudj! – sütöttem le a szememet. – Csak találkoztam egy nagyon kedves lánnyal, a Pokolból – vallottam be a bűneimet.
– Magasságos! Mi lesz, ha ez kiderül?! Édes lányom, miért nem tudsz legalább két napig angyalként viselkedni? Nem fogják ezt odafent jó szemmel nézni – rótt meg, de a féltés most már inkább kihallatszott a hangjából, mint a düh.
– Többet nem fog előfordulni – ígérgettem.
– És én ezt már hányszor hallottam? – forgatta meg a szemeit lemondóan.

– De, anyám, kérlek, mondd el, miért olyan rosszak ők? Hiszen Daphne olyan kedvesnek tűnt – néztem rá kérlelően.
– Gyere! – fogta meg a kezemet, és elkezdett húzni dél felé.
Vagy fél órát repültünk, mire megérkeztünk végre, de addig nem volt hajlandó elárulni, hogy hová is tartunk. Azonban már messziről látszott valami sötét, lent a mélyben.
– Megérkeztünk – mondta, amikor pontosan a hatalmas kráter felett voltunk, mely elcsúfította a környéket.
– De mégis hova? – faggattam, miközben ámulva figyeltem a pusztítást, ami ott volt. Elképzelhetetlennek láttam, hogy valaha is ilyen helyen akarjak élni. Azonban minden valószínűség szerint nem is tudtam volna. Mindent sötétség borított, a fákon nem volt egyetlen levél sem, míg a talaj egy szenes valamivé változott át.

– Ez itt a Pusztulás Földje – válaszolta, és közben még a névtől is kirázta a hideg, ahogy rá gondolt. – Nem lenne szabad látnod, de ahogy érzem, más nem segítene neked – magyarázta.
– De mégis mi ez? – kérdeztem még mindig értetlenül.
– Ez az a hely, ahol a gonosz megmutatkozik teljes valójában. Minden egyes centiméter, melyet feketeség, és a pusztulás borít, egy-egy ember halálát jelenti. Számunkra meghalnak azok, akik a gonoszé lesznek, akik átállnak a sötét oldalra, mert azt hiszik, az annyira jó, és ott meglelhetik a boldogságot. Azonban ott nem vár rájuk semmi más, csak a pusztulás. Megtalálják ugyan a gondtalanságot, és a felszabadultság érzését, mégsem lehet a lelkük nyugodt. Sosem lesznek boldog gondolataik, és sosem érzik többé a kegyelmet… Ez az, amitől meg kell védenünk az embereket – mondta szomorúan, elnézve az alattunk elterülő sötétséget.

– Tehát, nélkülünk nincsenek boldog emberek a Földön? Nélkülünk nem lenne szerelem, és egyetlen gyermek kacaja sem mosolyogtatná meg a szívemet? Sosem érezném többé azt a meleget, amit egy szívből jövő, vidám nevetés okoz? – kérdeztem megrémülve.
– Nem. Ha mi nem lennénk, a Föld egy sivár hely lenne, mint ez a szeglete – hajtotta le anyám a fejét szomorúan.
– Ezért kell jó legyek? Hogy ők is azok legyenek, és szeressék egymást, ahogy én téged? – néztem rá tágra nyitott szemekkel.
– Igen – ölelt meg kedvesen, és mindemellett védelmezően.
– Jó leszek – ígértem meg újra, azonban most már elhatároztam, hogy be is fogom tartani ezt.
– Köszönöm, drágám! Gyere, induljunk haza – nyújtotta felém a kezét, én pedig boldogan ragadtam meg, hogy együtt szeljük át a végtelen hosszú égboltot hazáig.

Másnap olyan hévvel vetettem bele magam a tanulásba, mint még soha ez előtt. Már nem azt éreztem, hogy kötelességem jónak lenni, hanem jó akartam lenni. Meg akartam menteni az embereket a gonosztól, és a gyötrelmektől. Látni akartam a kisgyermekek boldog mosolyát, ahogy az anyukájukra néznek, és azt szerettem volna, hogy sose ismerjék meg a keserűséget. Minden egyes lélek, melyet aznap megsegítettem, szeretettel töltött el, és felmelegítette a testem minden szegletét, fényt vittek az életembe.
A napok csak teltek, de az én lelkesedésem nem lohadt le, minden újabb perccel csak még elszántabb lettem. Hosszú évekig csak a munkámnak éltem, és minden egyes este tiszta szívvel mentem haza, és öleltem meg az én gondoskodó édesanyámat. Talán ezzel akartam megköszönni, hogy megmutatta nekem az igazi értékeket, ahogy azt is, hogy miért vagyunk ezen a bolygón. Ő pedig hálásan viszonozta ezt az apró gesztust, mely mégis mindent jelentett a számunkra. Hiszen ha nem létezne az ölelés, és a boldogság, mi sem lehetnénk. Elvesznénk, nem lenne értelme a létünknek, és a gonoszság győzedelmeskedne.

Közel tíz év telt el, mire újra találkoztam Daphneval. Immáron teljes értékű angyal voltam, aki a mindennapjait emberi életek megmentésével, és a lelkek figyelésével töltötte.
– Hát újra találkozunk, Kíváncsi kisasszony? – mosolygott rám kedélyesen. – Egy cseppet sem változtál azt leszámítva, hogy annyira fénylesz, hogy alig bírok rád nézni – fintorgott.
– Az jó – válaszoltam vidáman. – Addig sem akarsz majd újra megkörnyékezni, hogy elpusztíts. Már nem vagyok olyan naiv, mint tíz éve voltam; azóta megismertem a másik oldalt is.
– Sosem tudtalak igazán megkísérteni téged? – faggatott kíváncsian.
– De igen, egészen addig, amíg meg nem értettem a lényeget, és rá nem jöttem a turpisságra – feleltem nyugodtan, egy csöpp haraggal sem a lelkemben.
– Ez is több mint a semmi – bólintott rá. – Akkor azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymásnak! Itt elválnak útjaink!
– Így van – helyeseltem, ő pedig már fordult is meg, mikor utána szóltam. – Azért én mégis örülök, hogy megismerhettelek!
Erre már nem is mondott semmit, csak prüszkölve felnevetett, miközben valami olyasmit hallottam, hogy már nem is vagy olyan kíváncsi, majd köddé vált. Én pedig leindultam a Földre, hogy egy újabb csecsemő gondtalan nevetését idézhessem elő…

17/08/2011

Interjú az íróval - Zakuro

Szerda lévén egy vendéget köszönthetek a blogon, aki ezúttal nem más, mint Zakuro. Tőle olvashattunk már egy nagy sikerű vendégposztot a szereplők születéséről, most pedig arra kértem, válaszoljon néhány kérdésemre a saját írói működésével kapcsolatban. Íme:


Mióta foglalkozol az írással, és hogyan kezdted el?

Ma már hihetetlen, de régebben gyűlöltem olvasni. Kvázi az írást sem kicsi korban kezdtem. Körülbelül tizenhárom-tizennégy éves koromtól koptatom a billentyűzetet, és fordítom értelmes dologra is a gép előtt töltött időt. Az egész úgy kezdődött, hogy elolvastam a Harry Potter első részét, majd egy évre rá a következő három kötetet egy húzásra. J.K. Rowling világa levett a lábamról, odavoltam a gyönyörtől, és a felismeréstől: jé, nem hiába tanultam meg olvasni! Aztán lassacskán azt vettem észre, hogy szürke kis életem egyszeriben szűknek tűnt. Olyan volt, mint amikor egy kiadós alvás után nyújtózkodnál, de nem tudsz, mert egy dobozban aludtál és nincs elég helyed. Nagyjából én is így voltam, a fantáziám megkapta az inspirációtöltetét, viszont ezt csak később fogtam fel. Viszont amint feleszméltem, megírtam életem első történetét. Kezdésnek rögtön egy trilógiát - minek aprózzuk el alapon.

Mit jelent számodra az írás? Inkább csak hobbi, vagy vannak vele komolyabb terveid?

Eleinte hobbinak indult. Úgy voltam vele, hogy „ó, ugyan már, ki a frászt érdekel az agymenésem, meg egyébként is, mit mutogassam magamat”? Viszont amikor regisztráltam életem első fanfices oldalára és eljutottam addig a pontig, hogy na töltsünk fel valamit, ne csak olvassunk, megváltoztak a dolgok. Természetesen azért, mert többségében pozitív visszajelzéseket kaptam, ez pedig kiváló ösztönzés és önbizalomdopping volt.
A jelenlegi felállás szerint az egyetem végeztével újságíró szeretnék lenni, de az abszolút cél a könyvkiadás. Ha ez sikerülne, szerintem akkor pucéran végigfutnék a városon (legalább címlapra kerülnék, és én lehetnék az újabb celeb.)

Azért én remélem, a futkosás helyett inkább a könyvedre figyelnek majd fel. :) Van olyan alkotó vagy történet, amely hatással volt rád mint íróra? Miben nyilvánul meg ez a hatás?

Miután kamaszként felfedeztem az olvasás nyújtotta örömöket, rájöttem, hogy nem csak J.K. Rowling írt jó könyvet. Az írónő – és a Harry Potter-sorozat – természetesen hatással volt rám, a fantasyszeretetem például egy az egyben tőle jött. A kezdeti stílusomat is neki köszönhetem, ma már remélem, úgy-ahogy rátaláltam a saját hangomra.
Anne Rice vámpírtörténetei megmutatták a sötétségben rejlő szépségeket, Oscar Wild leírásai ámulatba ejtőek – ha én is ilyet tudnék, a földhöz csapkodnám a hátsómat. Goethe Faustja Mephistóval nyújtott nekem sokat. A körmönfont karaktereimet ennek a pokolfajzatnak a számlájára írhatom. Dan Brown és Agatha Christie a csavaros történeteikkel nyomtak sokat a latba – a Da Vinci-kód után mindenáron csavart csavarra akartam halmozni, aztán rájöttem, hogy a kevesebb több. Valójába napestig folytathatnám a felsorolást. Minden, amit nézek, olvasok, hallgatok hatással van rám, de hogy mi kerül a történetekbe, az csak később derül ki.

Fanfictiont vagy saját művet írsz szívesebben? Tapasztalataid szerint mennyiben más a kettő?

Abszolút és egyértelműen a saját művek odaadó híve vagyok. (Habár volt egy-két röpke megcsalásos jelenetem Harry Potter-ficek formájában, de azok csak egyéjszakás kalandok. Frigyet ettől még nem bontottunk!)
Fanfictionnél – nekem – nehézség, hogy például karakterhű legyek. Emlékszem, az egyik HP-s novellámnál meg is szenvedtem Sirius jellemével (a többiekével nem különb). Nehéz olyasvalakit hitelesen visszaadni, akit nem én alkottam. Saját sztorinál olyan karaktereket formázok meg, amilyeneket akarok. Senki nem fogja észrevenni, ha nem olyanok, mint amilyennek eredetileg szerettem volna őket. Az viszont nehéz a saját írásoknál, hogy nekem kell mindent kiagyalni. Van, hogy egy-két óra alatt kész a szereplőgárda és a főbb jelenetek helyszínei – nagy vonalakban -, máskor viszont hetekig szenvedek velük. Fic esetében mindez készen áll. Ennyi előnyét látom csupán a fanfictionöknek.

Min dolgozol jelenleg?

Soroljam? Oké. Van hat befejezetlen, folyamatban lévő regényem, kettő ezek közül több kötetesre tervezett, de még az elsőkön se vagyok túl. Továbbá ott van a Merengős kihívás, amivel több, mint valószínű, hogy túlvállaltam magam (sokat akart a szarka, de elfogyott a tinta), plusz tervben van még két-három történet. Két történetet felújítok, az egyiket már elkezdtem, a másiknak az eredetijét se fejeztem még be. Ja, és van néhány megkezdett novellám is. Az a gond, hogy túl sok az ötlet, túl sokat akarok megírni, túl sokba fogok bele és túl sokat hagyok félbe. De ha nem kezdek neki, akkor félek, hogy elfelejtem. Mindenesetre: az elkövetkezendő évtizedekben azt hiszem nem fogok unatkozni.

Az biztos! És vannak bevált szokásaid az írással kapcsolatban? 

Az egyetlen biztos támpontom a zene. Zene nélkül nem tudok írni és pont. Próbáltam már, katasztrofális eredménnyel. Egyedül a lejátszási listát variálom történetenként, illetve azok hangulatától függ, hogy éppen mit hallgatok. A dalok sokat segítenek, volt, hogy egy számról eszembe jutott egy jelenet, az a jelenet megragadt bennem, és szépen felépítettem köré egy történetet.
Máskor egy mondatnál, vagy szókapcsolatnál, esetleg hasonlatnál állok meg. Talán furcsán hangzik, de ilyenek köré is képes vagyok egész sztorikat felhúzni, holott csak úgy indulok neki, hogy kicsit tovább gombolyítom a szavakat.
Olyan is gyakran előfordul, hogy először csak egy szereplőm van. Az a baj, hogy sok karaktert kitalálok, de általában nehezen tudom őket egy történetbe zsuppolni, mert olyan személyiségük van, hogy az külön regényt ér. Nevekből is születtek karakterek. Belőlük meg több oldalas történetek.
Summázva: bevett szokás nálam egy van: zene. A többi random, változik, mint az időjárás.
Ja, és a csokoládé. Az még elengedhetetlen!

Ha találkozhatnál egy fiktív szereplővel, ki lenne az és miért? 

Ha tehetném, Robert Langdonnal (Da Vinci-kód) beszélnék le egy találkozót (tegyük félre, hogy nem vagyok perfekt angolból). Intelligens, van humora, néha kicsit esetlen és rendkívül művelt, jól tájékozott a szakterületén. Az is tetszik benne, hogy nem akar mindenben profinak tűnni, ha valamit nem ismer, azt belátja. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy egy előadását milyen szívesen végigülném, miatta és a témák miatt. Szimbolika, miszticizmus… *lefolyik a székről*.
A saját szereplőgárdámból… huh. Azt hiszem, Williammel (Bite me!). Első körben megkérdezném tőle, hogy mégis hogy a búbánatba gondolta azt, hogy előlép háttérből-szálakat-mozgatom-a-saját oldalamon karakterré, mivel ez egyáltalán nem volt tervben! Második körben: hatalmas bociszemekkel kérlelném, hogy avasson be a terveibe, a miértekbe, a hogyanokba és engedje meg, hogy egy kimerítő túrát tegyek agya minden eldugott szegletében. (Nighttal nem akarok összefutni! Ziher, hogy ki akarna nyírni, és őszintén szólva: minden oka megvan rá…)

Hol olvashatunk tőled?

AFS-en (Anime-Fanfiction Style), Merengőn vagyok a legaktívabb. Mostanában inkább Merengőn. De Imagine-en is fönt vagyok, csak másik néven, inkognitóban. Sose találtok ott meg! *gonosz kacaj*
Továbbá blogon is bombázom a jónépet elvetemült szellemem atombombasztikus szüleményeivel, gondolataival. (Szivárgok én ezerfele, mint a mérgesgáz!)

Köszönöm a lehetőséget, a türelmet, a helyet, köszönöm a szüleimnek, barátaimnak, rokonaimnak, volt osztályfőnökömnek, rajztanáromnak, a macskáimnak, a testvéremnek, állandó kritikusaimnak és természetesen a Connecting the Dots blognak, hogy mindezt elmondhattam! J
A csoki legyen veletek!

Én is köszönöm Zakurónak, hogy válaszolt a kérdéseimre! Nézzetek be hozzá és olvassatok. :)

15/08/2011

Hírességek okossága - Hayao Miyazaki

Hayao Miyazaki Oscar-díjas japán rajzfilmkészítő, többek között olyan művek alkotója, mint A vándorló palota, Chihiro Szellemországban, Laputa - Az égi palota, Nauszikaa - A szél harcosai stb. Az alábbiakban az ő írói módszeréről olvashattok, amit egy interjúra adott válaszai alapján szedtek listába.

  1. Már akkor elkezdenek dolgozni a filmen, mikor még be sincs fejezve a történet. Miyazaki csak elkezd írni, a sztori menet közben alakul.
  1. Sosem hagy veszni semmilyen ötletet, még akkor sem, ha az nem illik az adott elképzeléséhez. Elraktározza őket és igyekszik megtalálni számukra a megfelelő helyet.
  1. A szereplői ismétlésekből születnek. Újra meg újra elgondolkodik rajtuk, míg ki nem rajzolódnak a fejében. Azután elképzeli a történet helyszínét, a szereplők környezetét, és fejben velük együtt újra meg újra ellátogat oda. Megfigyeli, hogyan viselkednek a szereplői azon a helyen.
  1. Olyan szereplőkről ír, akiket szeret, vagy akikről maga is szívesen olvasna.
  1. A szereplőket és problémáikat a való világról mintázza, a fantasyn belül is megőrzi a realitást.
  1. Nem tiltakozik, ha a történet túlnő az eredeti terven, alkalmazkodik a mű követeléseihez.
  1. Hagyja, hogy a történet a tudatalattijában bontakozzon ki, nem alkalmazkodik szigorúan a logika szabályaihoz. Ha szokatlan megoldások jutnak eszébe, felhasználja őket.
  1. Felhasznál festményeket, fotókat és mindenféle látványt, hogy befolyásolják a történet irányát. Mindvégig maga elé képzeli ezeket, miközben alkot.
  1. Nem kényszeríti a saját világnézetét a történetre, hagyja, hogy a közönség maga alakítsa ki a véleményét jóról és rosszról.
  1. Feltétlen odaadással ír, és mindig törekszik rá, hogy a történetei egy új kezdet lehetőségét sugallják. A közönségnek éreznie kell, hogy a dolgokon igenis lehet változtatni.
  1. Nem történetmondónak tartja magát, hanem művésznek, aki hisz a történetek erejében. Hiszi, hogy a történetek, amiket hallunk, hatással vannak ránk, alakítanak bennünket, ezért műveivel igyekszik inspirálni a közönségét.
  1. Törekszik rá, hogy megtartsa az egyensúlyt a képzelet világa és a virtuális valóság között. Utóbbi a valóság tagadása, mely bebörtönzi az embert, míg a nyitott lélek fantáziája a hétköznapokban is segít.
  1. Igyekszik olyan szereplőket alkotni, akiket hiába szült a fantázia, akkor is felismerhető bennük az emberi.
  1. Személyes tapasztalatai is befolyásolják a története elemeit, gyakran épít saját erőteljes élményeire.
  1. A történetének minden jelenete számít, mindnek meghatározó szerepe és megoldandó problémái vannak. A jelenetek egymásra épülnek, egymásból nőnek ki. Nincs a műveiben egyetlen központi jelenet, viszont bizonyos részeket erőteljes szimbolikával ruház fel, melyek illusztrálják, miként fejlődött a főszereplő.
  1. Más művészeket is tanulmányoz, hagyja, hogy a munkásságuk hatással legyen a sajátjára.
  1. Szünetet tart a nagyobb lélegzetvételű történetek között, az alatt az idő alatt kisebb projekteken dolgozik.
  1. Lesz ami lesz alapon áll neki a történetnek. Nem befolyásolja, hogyan fogadja majd a közönség vagy mennyire lesz sikeres, ugyanakkor felismeri és felhasználja azt, ami egyszer már bevált.
Bár Miyazaki nem író, úgy gondolom, a módszere rajzfilmekre és könyvekre egyaránt alkalmazható. Nektek mi a véleményetek? 

    14/08/2011

    A játék nyertese és egy kis rendszer a káoszban

    Tegnap lezárult a játékra való jelentkezés határideje. Hárman jelentkeztek, én pedig mindhármuk hozzászólásának nagyon örültem és ezúton is szeretném megköszönni. Nem jó érzés emberek között választani, de a játék az játék, úgyhogy a véletlenszám-generátor eredménye alapján most ki is hirdetném a győztest:

    A játék nyertese nem más, mint Nocy!

    Gratulálok, hamarosan megy neked egy levélke! ;) Nocy a felajánlott nyeremények közül a kritikát választotta, az írását a hozzászólásaimmal együtt ti is olvashatjátok majd a blogon.

    Remélem, a többiek nem keseredtek el, és amint lehet majd egyénileg is beküldeni novellát, élni fognak a lehetőséggel. Addig is itt egy kis virtuális édesség kárpótlásképpen:


    Tetszik nekem ez a játék dolog, úgyhogy számítsatok rá, hogy többször is hirdetek még, amint lesz mit ünnepelni. :)

    A bejegyzés címének másik részéről annyi lenne a mondanivalóm, hogy mivel az utóbbi időben elég ritkán és rendszertelenül volt bejegyzés, és ez sem az olvasóknak, sem nekem nem jó, ezentúl menetrendszerűen fogok írni a blogra. A héten a különböző típusú bejegyzéseknek meglesz a maguk kijelölt napja, így tudni fogjátok, mikor számíthattok rájuk.

    • A hetet valami hivatalosabb dologgal kéne kezdeni, mint az én fecsegésem, úgyhogy hétfőnként Hírességek okossága címszó alatt publikált írók és más művészek tanácsait, gondolatait olvashatjátok majd. Aztán lehet vitatkozni, mennyire értetek egyet velük (bevallom, van, hogy én semennyire...).
    • Szerda lesz az Interjú az íróval és a vendégposztok ideje, ezek hetenként felváltva lesznek olvashatók. Ez persze attól is függ, hogy megtiszteltek-e azzal, hogy elvállaljátok a felkérésemet, de én azért reménykedem.^^ Ha van kedvetek válaszolni néhány kérdésre, vagy van kész cikketek, ami szerintetek illene a blogra, jelentkezés alapján is működhet a dolog, az Elérhetőség menüpont alatt tudtok írni nekem.
    • Bár még nem zárult le a szavazás, az eddigiek alapján úgy láttam, lenne igény a novellabeküldős-kritizálós rovatra, ezek napja lesz a szombat. Elsőként Nocy-ét olvashatjátok majd a jövő héten, akkor fogom kiírni a pontos feltételeket.
    • Nem tudom, mennyire érdekel ez titeket, de úgy gondoltam, vasárnaponként személyes jellegű bejegyzéseket raknék fel, elsősorban az írásaimmal kapcsolatban. Szeretném, ha látnátok, hogy bár vannak ismereteim az írástechnikáról, amiktől megértek bizonyos dolgokat, maga az alkotás akkor sem kirázom-a-kisujjamból-és-tudom-hogy-tökéletes típusú valami, hanem ugyanúgy megküzdök vele, mint bárki más.
    • A hét többi napján bármikor jöhetnek majd az írástechnikával kapcsolatos bejegyzések. Ezeket nem ígérem rendszeresen, sőt valószínű, hogy nem is tudom majd hetente elkészíteni őket, de igyekezni fogok. Ezért is tartom jónak ezt a menetrendet, hogy a kiszámíthatatlan programjaim és a lustaságom ellenére is legyen mit olvasnotok.
    Magamat ismerve nem tudom, sikerül-e majd betartani a fentieket, de egyelőre ez a terv, próbálom teljesíteni. Nemsokára kezdem az egyetemet, felköltözöm Pestre, úgyhogy előfordulhat, hogy nem mindig jön össze, ebben az esetben szólni fogok és kérlek, nézzétek el nekem.