23/01/2011

Ők a sztori sztárjai - készíts velük interjút!


Mielőtt belevágnánk, szeretném megköszönni azokat a fantasztikus hozzászólásokat, amiket Zakuro posztjához írtatok! Mindegyiket öröm volt olvasni. Jó érzés, hogy a furcsaságainkkal nem vagyunk egyedül. :)

A mai bejegyzés témája a szereplőinkkel való ismerkedés. Vannak, akik kész élettörténettel érkeznek hozzánk, és követelik, hogy írjunk róluk. Kérés nélkül is folyamatosan locsognak mindenről, amiről épp kedvük tartja. Másokkal azonban nehezebb dolgunk van. Velünk vannak, mint az árnyék, de csak bámulunk rájuk értetlenül, mert sehogy sem sikerül szóra bírni őket.

A karakterek megismerésének legjobb módja kétségtelenül az, ha írunk róluk. Ha még nem állunk készen, nem feltétlenül magát a történetet, csak kiragadott pillanatokat az életükből. Érdemes például tudni, hogy mit csináltak, mielőtt belekeveredtek a jelenlegi bonyodalmakba. Hagyjuk, hadd meséljenek róla, hogy miért lettek azok, akik. De legalább annyit elmond, hogy mit csinálnak, amikor épp nem a cselekmény labirintusában bolyonganak: hogyan töltenek egy átlagos hétköznapot vagy esős vasárnap délutánt. Ilyenkor ne gondolkozzunk azon, hogy minek kellene történnie legközelebb, inkább sodródjunk a szereplővel és figyeljük, hogy a leírtak mit árulnak el az egyéniségéről.

Van azonban, hogy ez egyszerűen nem működik: annyira titkolóznak előttünk, hogy még a legártatlanabb részletekbe sem nyerünk bepillantást. Ilyenkor kell bekeményítenünk: becserkészni és leültetni őket egy szép hosszú beszélgetésre.

Ennek többféleképpen állhatunk neki. Foghatunk egy előre legyártott kérdéssort, amit megválaszolunk a szereplőnk nevében, de leírhatunk egy párbeszédes jelenetet is, mintha szemtől szemben ülnénk velük. Az előbbi tényszerű és arra kényszerít, hogy utánagondolj a dolgoknak, az utóbbi viszont lehetőséget ad arra, hogy megtaláld a szereplő hangját és elkapd a személyisége lényegét.

Elképzelheted, hogy megbeszéltél a szereplővel egy interjút (könnyedén belemegy a dologba, vagy győzködni kell? ő akarja kiválasztani a helyet és az időt, vagy rád bízza?), és találkoztok (mikor és hol?). Megfigyelheted, hogy mi az első benyomásod róla (mi van rajta; mit csinál, mielőtt észrevenne téged; idegesnek látszik az interjú miatt?), és azon túl, hogy a kérdéseidre válaszolgat, leírhatod azt is, mindezt hogyan teszi (milyen az arckifejezése; milyen mozdulatokat tesz beszéd közben; igazat mond vagy hazudik; válaszol egyáltalán?). Még az is lehet, hogy nem talál téged szimpatikusnak és egyszerűen távozik a helyszínről (vagy tetszőleges módon végez veled, ha épp ilyen karakterről van szó).

Ilyesmire gondolok (Rai és Liniell a saját szereplőim):

Alig hiszem el, hogy Rai mégis eljön az interjúra. Mikor megkértem rá, nevetve bocsánatot kért és elutasított. A hadnagya viszont, Liniell, még aznap este felkeresett és közölte, hogy a parancsnok holnap délutánra vár. Vajon mitől változott meg a véleménye? Gyanítom, hogy Liniell lehet az oka - ki merne ellentmondani annak a nőnek?
A teaház, ahová a meghívás szól, hangulatos épület a főtér sarkán. Bent körül sem kell néznem, azonnal megakad a szemem Rain. Az ablak mellett ül és a pincérlánnyal cseveg. Ha a pír a lány arcán jelent valamit, nem a rendelését adja le.
Odasétálok hozzá. Udvariasan köszön és hellyel kínál, de nem küldi el azonnal a lányt.
- ... szóval ha újból előjönne az a hátfájás, ne habozzon üzenni nekem. - Kivillantja a fogait, és a pincérlány még jobban elpirul.
Kezdem kellemetlenül érezni magam, ezért közbeszólok. - Nem tudtam, hogy az osztagában civileket is fogadnak.
- Az osztagban nem is. De mint parancsnok, szolgálaton kívül megválogathatom, kiket akarok kezelni. - Egyre jobban vigyorog, és én már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt ez az interjú...

Kissé tudathasadásos jellege van a dolognak, de ezt a kockázatot vállalnunk kell, ha egyszer a fejükbe akarunk látni. :)

Az, hogy milyen kérdéseket tegyünk fel nekik, erősen történetfüggő. Általánosságban azt tudom javasolni, hogy próbálj a külső, elsőre szembetűnő dolgok mögé nézni. Jó tudni, hogy milyen a szereplő haj- vagy szemszíne, hol született és mit dolgozik, de a száraz tényekből még nem derül ki, hogyan reagálna egy adott helyzetben. Azok a kérdések, amelyek a személyiségére világítanak rá, abban is a segítségedre lesznek, hogy a cselekményt miképpen alakítsd.

Itt találsz egy általam összeállított kérdéssort, amit megválaszolhatsz a szereplőid nevében, ha elakadtál, vagy fel is használhatod, hogy interjút készíts velük. Természetesen lehet, sőt ajánlott igény szerint kiegészíteni és módosítani.

Ti mennyit tudtok a szereplőitekről, mielőtt elkezdtek írni? Könnyen ismerkedtek velük, vagy eltart egy darabig, mire kihúztok belőlük valamit?

16/01/2011

Vendégposzt: Születés by Zakuro


Ahogy ígértem, megérkezett a második vendégbejegyzés, ezúttal a szereplőkről. Az iromány szerzőjét ismerhetik azok, akik rendszeresen látogatják az Anime-fanfiction Style-t. Ő nem más, mint Zakuro, aki bővebben is írt már a karakteralkotásról. A történeteit ugyanezen az oldalon találjátok, érdemes elolvasni őket.

*
Vajúdás nélkül nem megy!
Sokan úgy gondolják, hogy szülni nem nehéz. Mások majd belehalnak, mire világra hoznak egy új életet. Egy dolog viszont mindkét esetben elengedhetetlen: az idő, amit a magzat az anyaméhben tölt.

Nem szülészeti disszertációt írok, viszont a való életben történő szülés és egy karakter kiötlése sokban hasonlít. Van, akinek könnyen megy, van, aki több hetet, vagy akár hónapot szenved vele, s amíg egyes karakterek szinte készen kipattannak a fejünkből, mintha mindig is arra a pillanatra vártak volna, addig másokon még a megalkotás után is rengeteget kell csiszolni.

Ismerkedés

A karakteralkotás egy történet szempontjából kulcsfontosságú, hiszen a szereplők viszik előre, vagy éppen késleltetik az eseményeket. A személyiségük meghatározza egy–egy jelenet végkimenetelét, az olvasó szimpátiáját vagy ellenszenvét válthatják ki, és egyes mozzanataik annyira szerteágazó következményekkel járhatnak a sztorin belül, mint saját tetteink a való életben.

Próbálom érzékeltetni, hogy egyetlen szereplő megalkotásával is mekkora terhet veszünk magunkra, ez fokozottan igaz akkor, hogyha éppen főszereplőn agyalunk. Férfi legyen vagy nő? Gyerek vagy felnőtt? Sikeres, gazdag, szegény, beképzelt, mogorva, zárkózott, vidám, népszerű, kegyetlen, rideg, természetfeletti lény, halandó ember…? Ezeregy kérdés puffog ilyenkor az író fejében, és bevallom, sokszor én sem tudok dönteni, hogy ki milyen legyen.

Vannak támpontok, amik alapján elindulhatunk, hogyha úgy érezzük, végképp zsákutcába szaladtunk. Az egyik és legfontosabb segítség maga a történet lehet, abban az esetben természetesen, hogyha az már valamilyen szinten körvonalazódott bennünk. Sokszor annyi is elég, ha azt tudjuk, hogy milyen lesz a sztori hangvétele (borongós, vidám… esetleg mindenből egy kicsi) vagy műfaja. Ebbe a környezetbe kell beágyaznunk a karakterünket, lehetőség szerint úgy, hogy illeszkedjen a környezetéhez, a hangulathoz és mindahhoz, amit az első benyomással érzékeltetni szeretnénk. Ha például egy gyilkosságokkal teletűzdelt, hátborzongató thrillert szeretnénk írni, akkor abban igencsak különösen mutatna egy bohócra emlékeztető főszereplő. Ettől a mű groteszké válhat, ami nem rossz, viszont nagyon óvatos egyensúlyozásra lesz szükség, hogy ne bagatellizáljuk el egyes események súlyosságát. Amennyiben ez megtörténik, a regény/novella/fanfiction élvezhetetlenné válik, önmaga paródiája lesz.

Elengedhetetlen, hogy pontosan ismerd a karaktereidet, ismerd a gondolataikat, és ne csak úgy tudd őket visszaadni, hogy egy–két bekezdés erejéig felsorolod a belső tulajdonságaikat. Sose célravezető. Az olvasók az alapján ismerik meg a legkönnyebben a szereplőket, hogy egyes szituációkban hogyan reagálnak, mit éreznek, mit mondanak. Akárcsak az életben. Mi sem úgy ismerkedünk, hogy odamegyünk valakihez és felsoroljuk neki az összes jó és rossz tulajdonságunkat, azok idővel úgyis kiderülnek. Ha van mélysége a karakterednek, ha igazán figyelsz rá és tényleg megismerted, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy néhány ponton elakadsz miatta.

Életre kelt!

Igen, furcsán hangzik, de így van. Ha rá akarod venni, hogy csókoljon meg valakit, egyszerűen nemet mond, mert ő nem ilyen. Leírhatod azt a mozzanatot, de számolj vele, hogy az lesz az egyik legrosszabb rész a történetben. Te sem szereted, ha valamibe belekényszerítenek, akkor szegény szereplőddel miért tennéd ezt?
Ilyen esetben egyszerűen másik utat keresel, ami illik hozzá, feloldja a benned támadt feszültséget, és előrelendíti a cselekményt. Fő– és mellékszereplőre ez egyaránt vonatkozik.

Egyszer csak azon kapod magad, hogy annyira tisztán és élesen kirajzolódott már előtted a karakter kívül–belül, hogy a beszéde, a gesztusai is megelevenednek előtted, rossz szokásokat is kap, helytelen döntéseket is hoz, „megbotlik”, mint egy hús–vér ember. És ez a jó! Ha úgy érzed, hogy él, és már nem te irányítod, hanem ő meséli el, hogy mi történt vele, akkor az olvasó is elhiszi, hogy nem az író egymás mellé dobált szavait, hanem a karakterek meséit olvassa. Ilyenkor a történet egyszerűen magába szippant.

Amikor eljön a Kaszás

Ehhez kell csak igazán nagy elszántság az író részéről: megölni azt, akit ő maga teremtett. Akár szimpatikus, akár nem, mégiscsak eltűnik valaki, aki színesebbé tette a történetet, és ha csak titokban, mélyen magunkban, de megsiratjuk. Abban az esetben, ha ráadásul az egyik kedvencünktől szabadultunk meg, akár pár napi levertség is mutatkozhat, mint egy igaz temetést követően. Nem is csoda, hiszen véget vetettünk az ő pályájának, és innentől már csak úgy hozhatjuk vissza, hogy a többi szereplő beszél róla, vagy azt írjuk le, hogy másokra milyen hatással volt a halála.

Pontosan ezért ezt sem szabad félvállról vennünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy ezt a szereplőt kihez milyen viszony fűzte. Vagyis csak azért, mert már nem írunk arról, hogy mit csinál, gondol és mond… attól még írunk róla. Különösen, ha meghatározó személy volt.

Segít befejezni

Abban az esetben, hogyha igazán jól kidolgozottak a karaktereid, akkor a segítségükkel még arra a nem mindig egyszerű kérdésre is választ kaphatsz, hogy mi legyen a vége. Egy történet befejezése legalább annyira ünneprontó tud lenni, mint amennyire felemelő, és ez nem feltétlenül attól függ, hogy happy end, vagy sem.

A befejezéssel általában lezárjuk az ő történetüket egy ponton, ám az élet attól még megy tovább, vagyis ennek függvényében kell pontot tenni az utolsó mondat végére. Meg kell kérdezned magadtól, hogy milyen életet tudnál nekik elképzelni a későbbiekben, mi az, amire azt mondanád akkor is, ha később visszaolvasod, hogy „igen, ez tényleg az ő döntésük volt”. Még ha úgy is tűnik, hogy ezzel túl kiszámítható lesz a sztori, nem érdemes úgy lezárni, hogy olyasvalami történik, ami ellentmond az eddigi történetvezetésnek vagy a karaktereknek. Nem véletlenül van az a mondás, hogy „Minden jó, ha a vége jó”!

*

Köszönöm szépen Zakurónak, hogy megírta ezt a bejegyzést! Érdemes elgondolkodni az általa említett dolgokon. 

Nektek mi a véleményetek?

09/01/2011

A fanfictionök védelmében


Fanfictionnek az olyan műveket nevezzük, melyek alapjául egy már létező regény, film, játék, stb. világa, szereplői, helyzetei szolgálnak. A műfajnak ma már létezik valódi személyeket, többnyire hírességeket szerepeltető változata is.

Nem csak külföldi oldalakon, de itthon is többször láttam a fanfiction írókat más tollával ékeskedő, lusta, fantáziátlan jelzőkkel illetni. Ennek oka az lehet, hogy a rajongói alkotások elárasztják az internetet, és mivel gyakorlatilag bárki bármit közzétehet, bőven akadnak köztük mindenfajta igényességet nélkülöző írások. Sokan arra biztatják ezen művek szerzőit, hogy ne pazarolják ilyesmire az időt, írjanak inkább saját történetet.

A probléma ugyanakkor nem a fanficekkel van. A fanfiction szabályai  nem sokban térnek el a saját művekétől, a megírásukhoz ugyanolyan eszköztárra van szükség. A különbség annyi, hogy ebben az esetben az író kézhez kap egy alapot, amire építkezhet. Ha ezt nem tudja úgy kihasználni, hogy élvezhető alkotás szülessen, akkor egy önálló művel, amely jóval több háttérmunkát igényel, még kevesebb sikere lesz.

Éppen ezért nem tartom időpocsékolásnak a fanficírást. Tökéletes kiindulási alap, ha az ember először próbálja elsajátítani az írás művészetét; ha gyakorolni akar; ha kell egy kis bemelegítés, mielőtt beleveti magát abba a trükkös jelenetbe a saját történetében; ha egyszerűen írni van kedve és ki akarja ereszteni a gőzt.

A fanfictionnek emellett van még egy nagyon hasznos tulajdonsága: rajongóktól rajongóknak szól, akik az íróhoz hasonlóan tisztában vannak az alapművel és ugyanúgy lelkesednek érte. A fanfictiont írók és olvasók éppen ezért nagyon összetartó közösség, akik kölcsönösen támogatják és biztatják egymást a hozzászólásaikkal, kritikáikkal.

Aki fanficet kezd írni, annak valószínűleg a kezdetektől akadnak olvasói, de ez nem jelenti, hogy a művéből az igényesség és a kreatív megoldások teljességgel hiányozhatnának. Egy szintet ugyanúgy el kell érnie, különben egy idő után nem lesz elég a népszerű szereplők neve, hogy megtartsa az olvasót.

Ami pedig a legfontosabb: fanfictiont, ugyanúgy, mint saját történetet, azért ír az ember, mert szereti. Örömet okoz neki, és egyedül ez számít.

07/01/2011

Valódi és kartonemberek


Folytatván a karakteralkotás témakörét, ezúttal a valódi és a kartonemberkék közti különbségekről lesz szó, illetve arról, hogy miként alkossuk meg az előbbit és kerüljük el az utóbbit.

Biztos vagyok benne, hogy mindkét típust jól ismeritek. A valódi, háromdimenziós karakterek azok, akikről már korábban is szó volt: akik megelevenednek az olvasó szeme előtt, és ő törődni kezd a sorsukkal. Akár pozitív szereplőkről van szó, akiknek szurkolni lehet, akár negatívakról, akiknek a vesztét kívánjuk, egy életszerű karakter mindenképp reakciót vált ki belőlünk, ugyanúgy, mint a körülöttünk lévő emberek.

A kartonemberkék ezzel szemben több száz oldal után sem kelnek életre a fejünkben - olyanok, mint egy papírból kivágott üres, lapos figura. Olvasás közben látjuk, hogy minden szavuk és tettük az író mesterkedése, nincs olyan érzésünk, hogy önmaguktól cselekszenek. Az ilyen karakterek felszínesek, semmi mélységük, ezért nem tudunk azonosulni velük. Csak feledhető nevek és arcok; nincs semmijük a cselekményben betöltött szerepen kívül.

Ahogy korábban volt róla szó, a szereplők biztosítják az érzelmi kapcsolatot a történet és az olvasó között, egy sablonból kivágott karakter pedig nem tudja ellátni ezt a feladatot.

Nézzünk néhány alapvető dolgot, melyek észben tartva útjelzőként szolgálhatnak, hogy elkerüljük a kartonszereplőket:

1. Senki nem tökéletes. Nem létezik olyan ember, aki hibátlan és mindenhez ért. 

Kétlem, hogy bárkinek újdonságot mondtam volna, mégis meglepő, hogy írás közben mennyire könnyű megfeledkezni erről. A karaktereink gyakran jobbak a menő dolgokban, mint mi magunk, és ezzel nincs is semmi baj. De ha a szereplőnek mindig minden sikerül, akkor hol van a történet?

A tökéletességre törekedni ugyan lehet, de az ember előbb-utóbb beleun a kiszámíthatóságba. Amellett, hogy egy gyönyörű, okos, kedves, szerény és minimum két ellenkező nemű rajongóval rendelkező karakter sorsával képtelenség azonosulni és törődni, az ilyenek még idegesítik is az olvasót.

2. A hibáink tesznek minket egyedivé.

És így van ez a szereplőinkkel is. Igaz, hogy szeretnénk mindig jó döntéseket hozni, de ahogy mondtam, ami kiszámítható, az hamar unalmassá válik. A karaktereket a hibák teszik elérhetővé, emberivé az olvasó számára. Ugyanúgy, mint a hétköznapi életben, bizonytalan, hogy valaki mit tesz vagy mond legközelebb - ez az, amitől a történet izgalmas marad.

Egy lebilincselő cselekmény abból fakad, hogy a szereplőinknek lehetőségük van hibákat elkövetni, és el is követik őket. Az sem mindegy azonban, hogy pontosan milyen hiányosságokkal ruházzuk fel őket: olyan hibákra van szükség, melyek kapcsolódnak a történet konfliktusához. Ha a szereplőt a külső körülmények rákényszerítik, hogy észrevegye és szembenézzen a saját hibáival, az feszültséget kelt, a feszültség pedig egyenlő azzal, hogy az olvasó nem hagyja ott a történetet.

3. Minden pillanatban döntéseket hozunk.

Ez legalább annyira lényeges, mint a megtalálni a megfelelő hibákat (ellentmondás, haha). Vannak fontos és kevésbé fontos döntések, de mindegyik meghatározza mind a karakterek személyiségét, mind pedig a cselekmény alakulását.

Tegyük fel, hogy a szereplőd elesik, és valaki, akit ismer, kineveti. A szereplő ebben az esetben több dolgot tehet:
- szégyenében elszalad
- jót nevet a saját ügyetlenségén
- behúz egyet az illetőnek

Az, hogy melyiket választja, árulkodik a személyiségéről és befolyásolja a cselekmény alakulását. A legjobb példa erre a harmadik lehetőség: leüti azt, aki kinevette. Ez rögtön egy agresszív, nem túl intelligens valakit fest elénk, nem igaz? Igen ám, de mi van, ha az eset akkor történik, mikor már megismertük a szereplőt, tudjuk, hogy valójában nem ilyen, és aki kinevette, az az egész történet során gúnyolta és keresztbe tett neki? Bár a tette alapvetően nem helyes, ahelyett, hogy vesztene a szimpátiánkból, örülni fogunk, hogy végre a sarkára állt.

Az előbbi bekezdés lényege az lett volna, hogy a szereplő döntései (tettei, szavai) alakítják a cselekményt, a konkrét eseménysort, a döntés mögött álló miért pedig a tett jelentőségét: azt, hogy az olvasó megértse, miért fontos, és törődni kezdjen a döntés kimenetelével, vagyis továbbolvasson.

4. A belső fontosabb, mint a külső.

Az, hogy egy szereplőnek vörös haja, barna szemei vannak és összességében teljesen ellenállhatatlan, gyakorlatilag semmit nem mond. Egyrészt azért, mert ehhez a leíráshoz ahány olvasó, annyiféle alakot fog társítani (ezek pedig még csak hasonlítani sem fognak arra, amit az író elképzelt...), másrészt pedig azért, mert ennek köze sincs ahhoz, hogy a szereplő kicsoda valójában.

A életben a külső teszi ránk az első benyomást, de egy idő után, ha hozzászoktunk valakihez, sokkal jobban fog érdekelni a személyisége, mint az, hogy hogy néz ki. Olyan ez, mint mikor ajándékot kap az ember: először a csinoska, vagy kissé csálé csomagolást látja meg, de az mit sem számít ahhoz képest, hogy mi van papír alatt. A karaktereinket végső soron a tetteik határozzák meg, nem pedig az, hogy milyen a hajuk vagy a szemük színe. Arról nem is beszélve, hogy az ellenállhatatlan, vonzó, szép, csúnya fogalmak mindenki számára mást jelentenek, így az olvasóknak esélyük sincs, hogy bepillantást nyerjenek abba, amit az író megálmodott.

Sok olvasónak fontos, hogy pontos leírást kapjon a szereplők külsejéről, mások jobban szeretik, ha saját képet alkothatnak a fejükben. Íróként az a dolgunk, hogy eldöntsük, hol, mikor és mennyi leírásnak van helye.

5. A változatosság gyönyörködtet.

Szerencsére nem vagyunk egyformák. Törekednünk kell arra, hogy a szereplőink se legyenek azok. Ez trükkös dolog, mert teljesen egyikünk sem tud elszakadni önmagától, vagyis nagyon nehéz tőlünk és egymástól is eltérő személyiségű karaktereket hitelesen átadni.

A nagyok azt szokták mondani, hogy ennek lemérésére nézzük meg a párbeszédeket. Ha kiveszed őket a szövegkörnyezetből és úgy olvasod végig, meg tudod mondani, kihez melyik mondat tartozik? A szereplők beszédének tökéletesen tükröznie kell az eltérő személyiségüket nem csak abban, hogy mit mondanak, de abban is, hogy azt hogyan teszik.

Ha mindenki ugyanolyan egy történetben, és teljesen mindegy, hogy az adott dolgot X vagy Y szereplő csinálta, az unalmas és lapos. Az egyéniségüknek minden tettükben és reakciójukban tükröződnie kell, mint a valódi embereknek. És ugyanúgy, mint a valódi embereket, a karaktereinket is meg kell ismernünk ahhoz, hogy ne összefolyó alakokként szerepeljenek a papíron.
*
Ez volt az a néhány dolog, ami kezdetnek eszembe jutott. Az itt felsoroltak valószínűleg saját bejegyzéseket is kapnak majd, a közeljövőben pedig néhány konkrét technikáról lesz szó, melyek segítségével megismerhetjük a szereplőinket.

02/01/2011

Vendégposzt: A kritikáról by Nilla


Üdv mindenkinek 2011-ben! Újév örömére egy kis meglepetéssel készültem: mostantól kezdve elindul egy sorozat a blogon, melynek keretében bizonyos időközönként nem én, hanem más írók osztják majd meg veletek az írással kapcsolatos tapasztalataikat.

Nilla, aki az I.K.A.I.T.-on segít az íróknak kritikáival, volt olyan kedves, hogy elvállalta a legelső vendégbejegyzést. Talán nem meglepő, hogy arról fog beszélni, amivel az előbb említett blog is foglalkozik: a kritikaírásról.

Fogadjátok szeretettel! :)

Biztosan szeretsz ficeket olvasni. Naná, hiszen itt vagy, és ezt olvasod jelen pillanatban is. Na de amikor végére értél egy-egy novellának, fejezetnek, történetnek, hagysz magad után néhány soros véleményt?
Ilyenkor az olvasók körülbelül hetvenöt százaléka azt mondja, hogy nem. És miért nem? Erre keresi sok-sok író a választ, többek között én is.

Én személy szerint tudom, hogy milyen az, ha nem kap semmi, és tényleg abszolút semmiféle visszajelzést az ember. Amikor látod, hogy naponta rengetegen kattolnak a blogodra, és olvasnak is, de arra nem képesek, hogy a „Tetszik” gombra kattintsanak. A hozzászólásról, véleményről, kritikáról már ne is beszéljünk...

Nem azért kell hozzászólni a fejezethez, hogy az író egóját fényezzük. Egyáltalán nem. Sokan vannak, akik talán azért nem írnak, mert ezt így gondolják. Pedig a közelében sem járnak az igazságnak. Azért kellene írni, hogy az író fejlődjön. Képzeljétek csak el! Miből is tanulna, ha soha senki nem mondja el, mit csinál rosszul?
Mert igen, sokan elfeledkeznek arról, hogy milyen is egy jó kritika: azzal foglalkozik, hogy min kellene javítani, mit kellene máshogyan tenni. Na, és itt jön a képbe az, amit én magyarázok. Ha nem írunk, nem tanul az a szerencsétlen... :)

A másik probléma: időhiány. Sokan panaszkodnak erre, és egy aprócska részem meg is érti őket. Velem is előfordult már, hogy inkább a földrajztételek kidolgozására kellett volna fordítanom az időmet, és nem olvasásra vagy írásra. Én ilyenkor mindig azt javaslom az embereknek, hogy gondoljanak bele egy picit, mennyi ideig tart egy írónak megírni a fejezetet. Két-három óra, netán nap? Igen, az is megeshet. Az olvasóknak pedig meddig tart leírni a véleményüket? Nem kellene, csak öt percet fordítani rá.
Fordított helyzetben mi lenne? Azok sem örülnének, ha nem kapnának kritikát, akik előtte nem adtak.

Szintén nagyon általános gond: sokan nem bírják elviselni a negatív véleményt. Meg is értem őket, hiszen nem túl lelket simogató érzés, amikor az ember azt olvassa, hogy mi a hibája... De ez a dolgok rendje. Egy ilyen típusú hozzászólásból nem fog tanulni az ember: „Jaj, de szuper volt! Imádtam, folytasd gyorsan!” Nagyon kedves, tényleg, és pozitívum, hogy egyáltalán ennyi időt fordított az íróra, de valljuk be, nem elég semmire sem. Azt hiszem, ki merem jelenteni, hogy az ilyen ajnározó kommentárok miatt olyan baromira nehéz elviselni egyeseknek a negatívumokat. Én is kaptam már elég rendesen, de nem akadtam ki. Megfogadtam a tanácsokat, majd magamban füstölögtem egy jót, esetleg nevettem egy sort. Azt tanácsolom az ilyen sértődős íróknak, nőjenek fel egy picit! ;)

Itt pedig lehetőségem van áttérni egy újabb témára: az olyan kritizálókra, akik átestek a ló túlsó oldalára. A mondandójukat cseppet sem cenzúrázva vagy finomítva adják elő. Ezen esetekben általában elhangzanak vulgáris kifejezések is (és ilyenkor az írónak igen nagy önuralomra van szüksége, hogy ne válaszoljon ugyanilyen stílusban).
Ezzel szerintem ezek az emberek csak ledegradálják magukat, amolyan „savanyú a szőlő” effektusban. Én persze csak egy kis földi halandó vagyok, nem mondhatom meg senkinek sem, hogy mit tegyen vagy mit ne, de azért azt tudom tanácsolni, hogy ezt hanyagolják. Olyan „intellektuális” képet kapunk róluk, hogy abból egy életre elég lesz...

Ha már ennyi negatívumot kiemeltem, akkor jöjjön a kritika másik elengedhetetlen fele is, a pozitívum. Nem szabad kihagyni! Gondoljunk csak bele, hogy a citrom sem olyan savanyú, ha martinit kap mellé az ember. :) Arra gondolok itt, hogy még ha netán-tán semmi sem tetszett az írásában, akkor is emelj ki legalább egy-két pozitívumot, hiszen nem szeretnéd az írónak az önbecsülését a földbe tiporni. :)

Elérkeztünk utazásunk utolsó pontjába, a gépezet másik feléhez: az íróhoz. Ugye, egy kritikához két ember kell...

Sokan vannak, akik kérnek kritikát, és kapnak is. Sokan vannak, akik kérnek, és nem kapnak. Sokan vannak, akik nem is kérnek, és nem is kapnak. Viszont azt általánosságban kijelenthetjük: szüksége van rá az írónak. Az most mindegy, hogy kimutatja-e vagy nem. Ez így van, ezzel nem lehet vitatkozni. :)
Általában válaszolni is kell(ene) egy kritikára, persze nem tapló, bunkó stílusban. Ja, és igen! Ha lehet, egy „Kösz, hasznos volt.” félmondatnál igyekezzünk többet kipréselni magunkból.

A kritikával persze nem mindig kell egyet érteni. Meg is lehet cáfolni azt, ha úgy érzed, nem jogos, igazságtalan. Persze a morális dolgokat igyekezzünk betartani, és kerüljük az ilyesmiket: „Kösz! Húzz te a ******* kritizálni...”

Amit még megemlítenék az íróknak a végére: ne könyörögj a kritikákért! Ne fenyegetőzz, ne akard megmutatni, hogy mennyire feljebbvaló vagy az olvasónál. Ebben tutira biztos vagyok, a közönség ezt nem szereti. Inkább legyél kreatív, és próbálj meg mindenféle játékokat kitalálni, aminek a kritikákhoz van köze. Határ a csillagos ég. Csak kérlek, tényleg ne fenyegetőzz. Borzasztóan irritáló tud lenni, amikor valaki nagy szavakkal dobálózik kétségbeesésében. És elárulom, hogy az olvasók nem szívesen térnek vissza egy olyan helyre, ahol előtte lehúzták őket...

Nos, azt hiszem, ennyi lenne. Remélem, sikerült mindenkinek némi újat, találót mondanom. Olvassatok sokat, és ne felejtsetek el kritikát írni! ;)

Üdvözlettel: Nilla

 Azt hiszem, bőven találunk itt hasznos tanácsot mind az olvasók, mind az írók számára :)

Ti írtok véleményt? Voltak különösen jó vagy rossz tapasztalataitok a kritikákkal?

Köszönöm szépen Nillának, hogy vállalta a bejegyzés megírását! :)