27/04/2011

W mint Wolf's Rain

Újabb rövidke bejegyzés. A Wolf's Rain egy anime, és mivel olyan népszerűek mostanában a farkasok, gondoltam, megemlítem a W-nél. Az ismertetőjét itt olvashatjátok. Elég régen láttam, de úgy emlékszem, nem volt rossz, úgyhogy ha valaki új néznivalót keres, nyugodtan próbálkozzon ezzel.

Íme egy videó is róla, mert miért ne:

26/04/2011

V mint versírás

A mai bejegyzés valójában egy gyors körkérdés. Egyrészt azért, mert kevés az időm, másrészt pedig azért, mert évek óta nem írtam egyetlen verset sem, és azok is olyanok, hogy mind jobban járunk, ha ilyen témában nem adok tanácsot.


A kérdés tehát: ti hogy álltok a versírással? Általában a versekkel? Van kedvenc alkotásotok, költőtök?

25/04/2011

U mint unalom

Mitől lesz egy írás unalmas, esetleg egyenesen idegesítő? A teljesség igénye nélkül nézzünk meg néhány jellemzőt:
  • minden mozzanat aprólékos jellemzése, rengeteg magyarázat, amely megszakítja az eseménysort
  • az érzelmek eltúlzása és részletes elemzése pusztán a drámaiság kedvéért
  • egyhangú mondatszerkesztés: túl sok hosszú, túl sok rövid mondat, szerkezetismétlések
  • túl sok idegen szó, szakszó
  • ha a szereplők csak gondolkoznak és nem cselekszenek
  • jelenetek, amelyek nem adnak semmit a történethez, nincs mélyebb jelentéstartalmuk
  • nincs tétje annak, ami történik
  • nincs alapkonfliktus, és az események epizódszerűen követik egymást
  • tökéletes külsejű, hibátlan szereplők, akiknek minden sikerül
  • erőltetett párbeszéd
  • kiszámítható cselekmény
  • nincs megválaszolandó kérdés, amiért tovább kellene olvasnunk
Szerintetek mi tesz egy írást unalmassá? Mi az, ami titeket különösen idegesít, ami miatt akár abba is hagyjátok az olvasást?

23/04/2011

T mint témaválasztás

Számtalan dolog inspirálhat valakit írásra: egy dal, egy kép, egy álom, egy érdekes tény, egy elkapott párbeszédfoszlány, egy jelenet, aminek szemtanúja volt. Megragadja a figyelmünket, életre kelti a fantáziánkat és körvonalazódni kezd a fejünkben valami, amiből történet születhet. Ez csodálatos érzés, csak nem biztos, hogy épp akkor következik be, amikor nekünk szükségünk lenne rá. Ha komolyan írni akarunk, nem bízhatjuk a véletlenre, az oly sokat emlegetett ihletre, hogy elvégezze helyettünk a munkát. Meg kell tanulnunk aktívan kutatni ezek után a kreatív lehetőségek után, felismerni őket a körülöttünk lévő világban és tudatosan előidézni az inspirációt.

A témák és ötletek mindenhol ott vannak, csak arra várnak, hogy észrevegyük őket. Eleinte koncentrációt igényel, szemléletet kell váltani hozzá, de ha megszokod, hogy ne járókelőként élj a világban, hanem tudatosan nézd a környezetedet, akkor a leghétköznapibb tényezőből is ötletet kerekíthetsz. Egész egyszerű, tényleg: csak kérdezni kell, és nem elfogadni a készen kapott dolgokat. Megkérdőjelezni a tényeket, és mindennek kutatni az okát.

Mindenki életében vannak olyan témák, amelyek különösen nagy hatást gyakorolnak rá. Olyanok, amelyek erős érzelmi reakciót váltanak ki belőle. Kérdések, amelyek foglalkoztatják a világgal kapcsolatban, jobban, mint a többi. Segíthet a témaválasztásban, ha megpróbáljuk ezeket azonosítani, hiszen arról tudunk a legigazabban írni, ami közel áll hozzánk.
Mi az a tényező a kedvenc könyveidben, filmjeidben, ami magával ragad? Könnyű rámondani, hogy az egész, de próbáljuk téma szempontjából megközelíteni: a jó és a rossz harca? a barátság ereje? a szerelem viszontagságai? az élet értéke? Vagy általános emberi kérdések, mint hogy mi van a halál után? hogy milyen lenne örökké élni? hogy miért történnek rossz dolgok a jó emberekkel?

Az írásban lehetőségünk van körüljárni a minket foglalkoztató témákat, megtalálni a magunk válaszát. És jó esélyünk van arra, hogy az érzéseinkkel nem vagyunk egyedül, hogy valakit ugyanúgy érdekelnek ezek a kérdések.
Nem szabad tehát, hogy az aktuális divatok befolyásoljanak minket és elvegyék a kedvünket, hogy arról írjunk, amiről igazán szeretnénk. Nem baj, ha a témánk éppen népszerű, de ne csak azért válasszuk ezt, hogy biztosan legyenek olvasóink. Közhelyes, de ha nem szívből jön, akkor pakolhatunk egymás mellé akármilyen szép mondatokat, egyszerűen nem lesz valódi érték.

22/04/2011

S mint sejtetés

A sejtetés azt jelenti, hogy előre sugallunk valamit, ami később történni fog. Gyakori eleme ez a krimiknek, ahol az író már a történet kezdetétől fogva hinti a nyomokat, melyek aztán a rejtély megoldásává állnak össze. Ide tartoznak a fantasy-ban annyira kedvelt próféciák is: amint tudomást szerzünk róluk, figyelünk rá, hogyan vezetnek az egyes események a jóslat beteljesedéséhez. Egy klasszikusabb példa az úgynevezett csehovi pisztoly: ez az elv kimondja, hogy ha a színpadi díszletben bárhol feltűnik egy pisztoly, az a darab végére el is fog sülni, méghozzá a lehető legváratlanabb pillanatban.

A sejtetést arra használhatjuk, hogy meglepetést okozzunk az olvasónak, mégis teljesen logikusnak tűnjön számára az adott fordulat - hiszen a nyomokat lefektettük, nem is történhetett volna másként, épp csak eddig nem állt össze a fejében.

A hatás eléréséhez pedig ez a kulcsszó: le kell fektetnünk a nyomokat, méghozzá úgy, hogy észrevétlenül simuljanak a történetbe, és ne visítson róluk már messziről, hogy "hahó, később még fontos leszek!". Az nem baj, ha gyanút kelt, de mint a csehovi pisztoly esetében, akkor kell felfednünk a dolog valódi célját, mikor az olvasó már el is feledkezett róla és nem számít rá.

Hogy hogyan fogjunk hozzá a technika alkalmazásához, attól függ, mennyire szeretnénk bizonytalanságban tartani az olvasót, árt-e a történetnek, ha hamar észreveszi az utalásokat. Filmekben számtalanszor előfordul, hogy a szereplő hall valami zajt, utánanéz, nincs ott semmi, és mikor épp megnyugszik, mögötte felbukkan a valódi veszély. A néző azonnal érzi, hogy valami történni fog, mivel a készítők előre megteremtették a kellő feszültséget, de hiába tudja, furcsamód ez a kiszámíthatóság teszi izgalmassá az adott jelenetet.

Ezt az írásban is érvényesíthetjük: az olvasók valószínűleg ismernek egy pár jellemző fordulatot, alapozhatunk a tudásukra. Fel fogják ismerni például, hogy ha a szereplő egyedül sétál az éjszaka közepén és ijesztőnek találja a helyzetet, előbb-utóbb történni fog valami, ami valóban igazolja a félelmét. Elég lefestenünk a kellő hangulatot: némaság, sötét árnyékok, idegen zajok, és az olvasók tudni fogják, hogy a szereplő bajban van. Ez is a sejtetés egy formája.

Ha arra van szükségünk, hogy ne csak a szereplőt, de az olvasót is egészen váratlanul érje a dolog, úgy kell elhintenünk a nyomokat, hogy az adott helyzetben jelentéktelennek tűnjenek. Átsuhanhat a szereplő gondolatain, vagy észreveheti, de úgy, hogy közben egészen más dolog foglalkoztatja és fel sem tűnik neki igazán. Ha az elbeszélő nem tulajdonít neki különös figyelmet, az olvasó sem fog. Itt azonban ügyelnünk kell rá, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt, mert ha túl semleges az utalás, előfordulhat, hogy a nagy leleplezéskor az olvasó nem fogja érteni, mi is történt pontosan, és becsapva érezheti magát.

De ha érti és egyszer csak összeáll a fejében, hogy minden, ami korábban történt, összefügg, az nagyszerű érzés, és dicsérni fogja az írót, amiért ennyire előre gondolkodott.

Ha nem tudjuk pontosan, merre tart a cselekményünk, mire lesz szükségünk a későbbiekben, úgy igencsak nehezen sejtethetünk bármit is. Jó módszer lehet, ha visszafelé dolgozunk: megvárjuk, amíg kiderül, pontosan hová vezetnek a szálak, és csak utána megyünk vissza nyomokat hinteni erre vonatkozóan. Mikor mi magunk már tisztában vagyunk vele, mi fog történni, könnyebben csempészhetünk utalásokat olyan helyekre, ahol épp más köti le a szereplő (és az olvasó) figyelmét.

21/04/2011

R mint rögtönzés

Mivel az írásgyakorlat szó, akárhogy tekergettem, nem akart r betűvel kezdődni, kénytelen voltam az angol "writing prompt" kifejezést rögtönzésnek fordítani. Ezek általában rövidke gyakorlatok, melyek arra szolgálnak, hogy beindítsák a kreatív folyamatot, kikapcsolódást nyújtsanak az épp aktuális irománytól, és segítsék a különböző irodalmi eszközök elsajátítását, megértését, gyakorlását.

Összegyűjtöttem párat, de a "writing prompt" kulcsszóra, ugyan angolul, de számtalan alapszituációt és gyakorlatot dob ki a kereső. Ha van kedvetek, próbáljátok ki őket, hátha hasznos lesz valamelyik.

1. Készíts interjút vagy írj jeleneteket a szereplőiddel különböző életkorokban. Milyenek voltak gyerekként? Milyenek lesznek idős korukban? Ez segíthet, hogy jobban megértsük őket, a személyiségüket, motivációikat, céljaikat.

2. Válassz ki egy képet, és írj róla a szereplőid szemszögéből. Ez abban segíthet, hogy könnyebben belemásszunk a fejükbe, megragadjuk az egyéni hangjukat.

És ha már hang, a következő gyakorlat Gini Koch-tól szerintem nagyon érdekes:

3. Először is vegyünk egy szituációt - ez bármi lehet: az írónő példájában egy idős asszony szerepelt, aki egy lépcső tetején állva lenéz a földszinten álló férfira. Ha ez megvan, írjunk erről egy rövid jelenetet. Koch szerint ez alapján meghatározható, hogy milyen az író egyéni hangja, milyen műfajban érzi magát a legotthonosabban. Ami először eszedbe jut a helyzetről, valószínűleg az a hozzád legközelebb álló stílus.
Ezek után írjunk ugyanarról a jelenetről, de most teljesen máshogy: ha az előbb szépirodalmi magaslatokba emelkedtünk, legyen most a hang humoros, vagy készüljön a néni gyilkosságra. Írjuk meg annyiféleképpen, amennyi csak eszünkbe jut.

Hasonló gyakorlat, szintén Gini Koch-tól, a nézőpontokról:

4. Vegyünk megint egy jelenetet, és írjuk meg a lehető legkülönbözőbb módokon, ezúttal azonban az elbeszélő kapjon különös hangsúlyt. Ha először egyes szám elsőben írtál, írj utána egyes szám harmadikban. Ha először közelről szemlélted az elbeszélőt, egészen a fejében jártál, akkor próbáld most kívülállóként nézni. Ha az első jelenet hosszúra nyúlt, legyen a második tömör, lényegre törő.

Mindkét gyakorlatnál az a cél, hogy az egyes jelenetek annyira különbözzenek egymástól, amennyire csak lehet. Ugyanaz a szituáció, csak más szögből, más elemek kiragadásával. Ha többfélét kipróbálsz, valószínűleg kirajzolódik majd, melyik ment a legkönnyebben, melyiket volt nehéz megírni, sőt azok az elemek is, amelyek mindegyik változatra jellemzőek voltak - szóhasználat, mondatszerkesztés, ritmus stb. Ez jó kiindulópont lehet, hogy ráismerj az írásod sajátos vonásaira.

A legjobb gyakorlat természetesen az, ha írunk. Akárhol, akármikor, akármit. Aztán szívfájdalmak árán, de apró darabkákra szedjük az írást és kritikus szemmel, mintha más munkája lenne, levadásszuk az átdolgozásra szoruló részeket... de erről majd egy másik bejegyzésben.

20/04/2011

Q mint Q&A

A q az egyik olyan betű, amely a mi nyelvünkben jóval ritkábban fordul elő, mint az angolban. Több érdekes témát is találtam ezzel a betűvel, de mivel nem szerettem volna túlságosan elrugaszkodni az írás fogalomkörétől, a Q&A ('Kérdések és válaszok') mellett döntöttem. Mikor híres szerzőknek feltették a kérdést, hogy milyen tanácsot adnának kezdő íróknak, a következő válaszok születtek:

Elmore Leonard:

1. Sose indítsd a könyvet időjárással. Ha csak azért szerepel benne, hogy hangulatot teremtsen, nem pedig a szereplő reakciója az időjárásra, nem akarod túl sokáig húzni. Az olvasó hajlamos előre lapozni, míg embereket nem talál. Vannak kivételek. Ha véletlenül te vagy Barry Lopez, aki az Arctic Dreams című könyvében többféleképpen tudja jellemezni a jeget és a havat, mint egy eszkimó, annyi időjárás-jelentést írsz, amennyit akarsz.

2. Kerüld a prológust: idegesítő lehet, különösen egy olyan prológus, amely egy előszó utáni bevezető után következik. Ezek általában megtalálhatók ugyan egy non-fictionben, de egy regényben a prológus csak háttértörténet, azt pedig bárhová beillesztheted. John Steinbeck Szerelem csütörtök című könyvében van prológus, de az megengedhető, mert a mű egyik szereplője leszögezi mindazt, amiről a szabályaim szólnak. Azt mondja: "Szeretem, ha sokat beszélnek egy könyvben, de azt nem, ha megmondják, hogy néz ki a beszélő fazon. A beszéde alapján én akarom kitalálni, hogy néz ki."

3. Párbeszéd után sose használj más igét, mint a "mondta." A párbeszéd a szereplőhöz tartozik; az igével az író is belemászik. De a "mondta" jóval kevésbé tolakodó, mint a "morogta", "zihálta", "figyelmeztette", "hazudta". Egyszer észrevettem, hogy Mary McCarthy úgy fejezett be egy párbeszédet, hogy "patetizálta", és abba kellett hagynom az olvasást, hogy keressek egy szótárat.

4. Sose használj határozót a "mondta" után... figyelmeztetett komolyan. Így használni egy határozót (vagy majdnem bárhogy) halálos bűn. Az író ebben már nyíltan felfedi magát, mivel olyan szót használ, amely eltereli a figyelmet és megszakíthatja a szóváltás ütemét. Van egy szereplő az egyik könyvemben, akivel elmondattam, hogy régen történelmi románcokat írt "tele erőszakkal és határozókkal".

5. Tartsd ellenőrzés alatt a felkiáltójeleket. Legfeljebb kettőt-hármat használhatsz 100,000 szavanként. Ha úgy értesz a kiáltozó szereplőkhöz, mint Tom Wolfe, marokszámra dobálhatod őket.

6. Sose használd a "hirtelen" és az "elszabadult a pokol" kifejezéseket. Ehhez nincs szükség magyarázatra. Feltűnt, hogy azok az írók, akik sokat használják a "hirtelen"-t, hajlamosak kevésbé kontrollálni a felkiáltójelek alkalmazását.

7. Visszafogottan használj regionális dialektusokat, nyelvváltozatokat. Ha egyszer elkezdesz fonetikusan írni a párbeszédekben és telepakolod a lapot aposztrófokkal, nem tudsz majd leállni. Figyeld meg, hogy találja el Annie Proulx a wyomingiek hangját a Közel s távol című novellás könyvében.

8. Kerüld a szereplők részletes leírását - ezt már Steinbeck elmondta. Ernest Hemingway A fehér elefánt formájú hegyek című novellájában hogy néz ki "az amerikai fiatalember és a lány, aki vele volt"? "Levette a kalapját, és letette az asztalra." Ez az egyetlen fizikai jellemzésre való utalás a műben.

9. Ne menj bele részletesen a helyek és dolgok jellemzésébe, hacsak nem te vagy Margaret Atwood és nem tudsz tájképet festeni a nyelvvel. Nem akarsz olyan leírást, amely megállítja a cselekvést, a történet menetét.

10. Igyekezz kihagyni azokat a részeket, melyeket az olvasók hajlamosak átugrani. Gondolj arra, hogy te mit ugrasz át olvasás közben: sűrű bekezdésnyi szövegeket, melyekről látod, hogy túl sok szó van bennük.

És a legfontosabb szabályom, amely összefoglalja az előző tízet: ha úgy hangzik, mint amit valaki megírt, újraírom.

Kurt Vonnegut Jr.:

1. Úgy használd vadidegenek idejét, hogy ne érezzék azt elvesztegetettnek.

2. Adj az olvasónak legalább egy olyan szereplőt, akinek szurkolhat.

3. Minden szereplőnek akarnia kell valamit, még ha csak egy pohár víz is az.

4. Minden mondatnak szerepe kell, hogy legyen - vagy a szereplő jellemét tárja föl, vagy mozdítsa előre a cselekvést.

5. Kezdj annyira közel a végéhez, amennyire csak lehetséges.

6. Légy szadista. Mindegy, milyen édesek és ártatlanok a főszereplőid, tégy velük szörnyű dolgokat - hogy az olvasó láthassa, milyen fából faragták őket.

7. Írj úgy, hogy csak egyetlen embernek tetsszen. Ha kinyitod az ablakot és átöleled a világot, úgymond, a történeted tüdőgyulladást fog kapni.

8. A lehető leghamarabb a lehető legtöbb információt add át az olvasóidnak. Pokolba a kétségek közt tartással. Az olvasóknak olyan teljességében kell érteniük, mi, hol és miért történik, hogy maguknak is be tudják fejezni a történetet, ha a csótányok megennék az utolsó lapokat.

George Orwell:

1. Sose használj olyan metaforát, hasonlatot vagy más nyelvi alakzatot, amilyet gyakran látsz nyomtatásban.

2. Sose használj hosszú szót ott, ahol egy rövid is megteszi.

3. Ha ki lehet hagyni egy szót, mindig hagyd ki.

4. Sose használj passzívot ott, ahol aktívat is használhatsz.

5. Sose használj idegen kifejezést, tudományos szót vagy szakzsargont, ha találhatsz neki egy hétköznapi megfelelőt.

6. Inkább szegj meg bármilyen szabályt, minthogy valami egészen barbár dolgot mondj.

*

Mit gondoltok? Az biztos, hogy azok a szabályok, melyek úgy kezdődnek, hogy "sose", további kiegészítést igényelnek. Előbb-utóbb sor kerül majd rájuk, mert ahogy Orwell utolsó pontja írja, a szabályok megszeghetők, ha az embernek van róla fogalma, hogyan és miért csinálja.

És ha már Q&A, van bármiféle kérdésetek vagy ötletetek, amelyről szívesen olvasnátok a blogon?

19/04/2011

P mint plágium, avagy Now I'm Pissed

Úgy terveztem, hogy írok egy szép kis bejegyzést a párbeszédekről, de történt valami, ami jobban felháborít annál, minthogy szó nélkül elmenjek mellette. Nem szeretek konfliktusba kerülni és általában a legjobbat feltételezem másokról, de egy ilyen egyértelmű sértést nem tudok csak úgy félretenni.

Felfedeztem, hogy a blogom másolás áldozata lett. Egész véletlenül keveredtem az illető blogjára, gondoltam, hurrá, valaki azzal foglalkozik, amivel én, megnézem, mi mondanivalója van. Megláttam egy bejegyzést, és rögtön eszembe jutott, hogy jé, erről én is írtam mostanában, elolvasom, hátha mond újdonságot.

Nemhogy újdonságot nem mondott, de az írója még arra sem volt képes, hogy rendesen másoljon. Az elején igyekeztem hinni benne, hogy paranoiás vagyok, bárki leírhatja ugyanazokat a dolgokat, de nem sikerült. Az illető semmi mást nem csinált a bejegyzésében, mint az enyémet variálta. A szófordulatok, a bekezdések tagolása és tartalma megegyezik, sőt még annyi fantáziája sem volt a drágának, hogy a legelső, felvezető mondatot megváltoztassa. Ha már másol, legalább ennyi esze lehetett volna. Több ismerősömet megkértem, hogy olvassák el, hasonlítsák össze a két bejegyzést, és mindenféle háttérismeret nélkül mondták, hogy egyértelmű a dolog.

Nem is az háborít fel igazán, hogy felhasználta a gondolataimat a saját írásához, ezt bárki megteheti. Én is használok referenciát, utánaolvasok dolgoknak egy-egy bejegyzés megírása előtt, de amit végül leírok, az mindig a saját tapasztalatom, véleményem. Ha az illető annyira életképtelen, hogy ilyen mértékű másolásra szorul, milyen jogon osztogat tanácsokat másoknak és állítja be úgy, hogy igen, az ő tapasztalata aztán példaértékű, csinálja mindenki azt, amit mond? Egyáltalán milyen jogon nevezi magát írónak?

Nem fogok ujjal mutogatni, hogy ez meg az volt. Ha igazam van, az illető úgyis magára ismer, és remélhetőleg kétszer meggondolja, mielőtt újra plagizálni kezd. (Mert mostantól figyelek, mwhahahaha!) Vagy legközelebb legalább ügyesebben csinálja...

Elnézést kérek, amiért nem mindenkit érintő témára használtam a mai bejegyzést, de annyira felháborított a dolog, hogy muszáj voltam leírni. Kettős érzés egyébként: a felháborodás mellett elégedettséggel tölt el, hogy valaki, aki a bejegyzéseiben a többi amatőr írónál felsőbbrendűnek állítja be magát, érdemesnek tartotta szegény tapasztalatlan, hozzá nem értő személyemet, hogy róla másoljon... Pff.

18/04/2011

O mint olvasnivaló

Nyakamon az érettségi, és kezdem azt hinni, hogy nem volt valami előrelátó dolog elkezdeni ezt a kihívást. Ha nem csinálom végig, csalódott leszek, viszont a tanulástól veszi el az időt és bűntudatom van. Hah, szörnyűség. Kérlek, nézzétek el, ha az elkövetkező napokban csak könnyed, rövidke bejegyzésekkel szolgálhatok.


Az olvasnivaló alatt jelenleg azt értem, hogy megszüntettem az angol idézetes menüpontot, a magyarokhoz pedig ezentúl kizárólag írással, művészettel kapcsolatosak kerülnek majd fel. Nézzetek be és olvassátok őket, engem mindig inspirálnak. :)

16/04/2011

N mint Nocy: Mi kell ahhoz, hogy az Olvasók figyelmét fenntartsuk? (Vendégposzt)

Sziasztok!

Nocy vagyok, nagy rajongója az oldalnak, így először is szeretném megköszönni Oliviának a lehetőséget, hogy vendégíróként szerepelhetek az oldalán. Nagyon sokat jelent nekem, hogy mások is kíváncsiak a véleményemre, és ez büszkeséggel tölt el, valamint elég nagy izgalommal is. Tudjátok, mikor először megkaptam ezt a témát, kicsit féltem tőle, mert nagyon nehéz szavakba önteni, hogy pontosan mi is az, ami megfog egy történetben, mi az, ami nem hagyja, hogy elszakadjak a monitortól, vagy épp a könyvlapoktól. Rengeteget görcsöltem, mikor elkezdtem kidolgozni ennek a témának a vázlatát, hogy aztán egy egész „cikket” alkothassak belőle. Aztán sehogy sem akart összejönni, teljes egésszé összeállni, mert egyszerűen képtelen voltam külső szemlélőként viselkedni ebben a témában.

Bevallom, küszködtem minden egyes szóval, és mondattal, aztán pedig újat kezdtem, és csak gyűlt az anyag és gyűlt, mígnem rá nem jöttem arra, hogy rossz oldalról közelítettem meg a dolgokat. Mert ezek a bizonyos dolgok, amik magukkal ragadnak minket, mikor olvasunk, azok szinte megfoghatatlanok, írni róluk pedig még annál is nehezebb. Nos, én ennek ellenére mégis megpróbálom, bár egy kicsit másképp, mint ahogy azt eddig már megszokhattátok.
Biztosan mindannyian ismeritek azt, amikor találtok egy történetet, ami talán fogalmazásilag és helyesírásilag nem a legtökéletesebb, de mégis van valami, ami nem engedi, hogy abbahagyd az olvasását. Hát pontosan azt a valamit kellene nekem most szavakba öntenem, hogy az én tapasztalataimat Ti is megismerjétek… Nos, remélem, most már kapizsgáljátok, hogy milyen nehéz lehet megfogni egy olyan dolgot, amit kész tényekkel nem tudunk alátámasztani.

Hiszen mi arra a garancia, hogy amit mi érdekes történetnek tartunk, az mások számára is az lesz majd, ha elolvassák? Ki tudja megmondani biztosan azt, hogy amit mi jó fogalmazásnak érzünk, mások számára is ugyanolyan érthető-e? Pontosan ettől vagyunk mások, mindenkinek más az ízlése, mi mégis sokszor meg akarunk felelni ezeknek az elvárásoknak, holott talán pontosan abban van a varázsa a dolgoknak, hogy mi átérezzük a szereplőnk érzéseit, tetteinek súlyát, a fájdalmát, a boldogságát, a hiányérzetét, vagy akármit, amit éppen átél a történetünkben… Mikor pedig tökéletesen értjük, hogy mi is lehet az, amit a szereplőnk érzett azokban a pillanatokban, mikor egy bizonyos hatás megváltoztatta az életét, akkor leszünk képesek egy olyan történetet létrehozni, ami másokat is magával fog ragadni.
Ha pontosan tudjuk, hogy miről beszélünk (esetünkben írunk), akkor ezt más is képes lesz megérteni, mások számára is képesek leszünk azt elmagyarázni, és átadni.

Tudom, ez az egész talán kicsit furcsán hangzik így első olvasásra, és talán azt gondoljátok magatokban, hogy de ebben mi az, ami nekem segíthet abban, hogy jobb író lehessek. Pedig nem is olyan nehéz. Csak csukjátok be a szemeteket, képzeljétek azt, hogy Ti vagytok a főszereplő, és próbáljátok meg kitalálni azt, hogy miként érezhet, mikor egy külső behatás éri. Megrémül? Nevetni fog? Fájni fog neki? Hitetlenkedik majd? És amikor képesek vagytok átérezni ezt, akkor üljetek le a gép elé, vagy fogjátok a kezetekbe a tollat, és vessétek papírra/monitorra azt, amit éreztek. Ahhoz, hogy hiteleset, magával ragadót alkothassatok, ahhoz első sorban az kell, hogy Ti magatok is megértsétek, és megismerjétek azt az érzést. Ha ehhez az kell, hogy egy pillanatra depressziósak legyetek, akkor váljatok azzá, ha az kell, hogy megállás nélkül nevessetek, felszabadultan és mindent feledve, akkor tegyétek meg.

Érezzetek, járjatok nyitott szemmel, és alkossatok meg egy olyan történetet, amibe Ti magatok mindenkinél jobban bele tudjátok élni magatokat. Válasszatok egy főhőst, aki valamilyen szempontból különleges, és a karaktere kicsit másabb, mint az átlagos embereké. Ehhez nem kell még az sem, hogy szupererős legyen, vagy akár halhatatlan, boszorkány vagy vámpír. Lehet ő akár egy teljesen átlagos fiú/lány, akinek egyszerűen csak egészen más a világszemlélete, és másként éli meg a bonyodalmakat, mint az elvárható lenne. Majd váljatok vele eggyé.
Fontos, hogy Te magad megértsd őt, ahogy a történet fő fonalát is, ami végül magával ragadhat másokat is, és elviheti az Olvasókat is arra a helyre, ahol Ti jártok, mikor írtok. Végül pedig adjátok bele szíveteket-lelketeket… Ne szégyelljétek, ha más emiatt csodabogárnak is tarthat, akkor sem. Mert ha magadban érzed a csodát, akkor azt képes leszel másoknak is bemutatni. A nyílt őszinteség pedig másokat is megfog majd, és ő sem lesz képes elszakadni attól, ami a részeddé vált.

Persze az is előny, ha a főhős nem viselkedik irracionálisan, és nem válik egy üres bábbá, amit csak nézünk, de nem értünk meg. Nos, ez lenne az első és legfontosabb dolog, ami sok mindent magába foglal, amit egyszerűen képtelenek vagyunk néhány szóban összefoglalni. A történet, ami érdekes, izgalmas, mindig hoz valami újat, és ami képes átadni azt, amit éreztek, ami nem engedi, hogy elszakadj tőle. Mindig szükségesek az újabb és újabb szereplők, újabb és újabb élethelyzetek, amik érdekessé teszik a nagy művet. Ahogy a rejtélyesség és a misztikum is egy-egy olyan dolog lehetnek, amik nagy hasznukra lehetnek az Íróknak, ha az Olvasók figyelmének megtartása a cél.

Persze ne feledkezzünk el a jól ismert és alkalmazott függővégekről sem. Mert ha egy izgalmasabb résznél van vége a fejezetnek, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a kedves Olvasó kíváncsi lesz a folytatásra, és belekukkant legalább az elejébe, hogy megismerje azt, hogy mi következik. Persze emellett sem szabad azt megcsinálni, hogy minden fejezetünket egy újabb kérdéssel/feltevéssel/történéssel fejezzük be, hiszen azt is meg lehet unni, és én szentül hiszem, hogy néha a történetnek is jót tesz, ha lezárjuk az egyes fejezeteket.

Így összefoglalva a következő dolgok szükségesek egy jó történethez, amivel az Olvasók figyelmét is fenntarthatjuk:
·        érdekes történetvezetés,
·        valamiért különleges főhős, aki mindemellett is természetes,
·        újabb és újabb fordulatok/személyek,
·        misztikum, rejtélyesség,
·        függővégek,
·        és legvégül Te magad, aki megérted, elemzed, és átadod az érzelmeket, melyek átjárják a főhőst/főhősöket.

Remélem, számotokra is legalább annyira hasznos és érthető volt a bejegyzés, mint nekem, és hogy segítettem vele!
Nektek mi a véleményetek a dologgal kapcsolatban? Megtapasztaltatok már ezt, amiről írtam? Vagy esetleg vannak olyan fortélyaitok, amikkel szerintetek képesek vagytok megtartani az Olvasók figyelmét, én viszont megfeledkeztem róla? Osszátok meg velem, Oliviával és mindenki mással is!

xoxo, Nocy

15/04/2011

M mint műfaj


Vártam az m betűt, mert millió dologról tudnék írni, de sajnos úgy alakult, hogy csak egy rövidke bejegyzésre van időm és energiám. Ezért elsősorban tőletek szeretnék most érdeklődni, mégpedig arról, hogy milyen műfajban írtok.

A legelső történetem fantasy volt, aztán egy ideig romantikus művekkel próbálkoztam. Mostanra újra visszataláltam a fantasy-hoz, illetve a paranormális témákhoz, mivel ezt élvezem írni is, olvasni is. Érdekes viszont, hogy hiába szeretem, sokkal nehézkesebben haladok vele, mint azokkal, amelyekből hiányzik a természetfeletti. Pedig tele vagyok ötletekkel, a fejemben meg van szépen minden, és mégis. A romantikus sztoriknál még fogalmam sem volt, mit csinálok, nem tudtam, mi fog történni legközelebb, mégis könnyebben ment az írás.

Veletek előfordult már ilyen? Olyan műfajban írtok, amit olvasni is szerettek? Van olyan műfaj, amelyben szívesen kipróbálnátok magatokat?

14/04/2011

L mint leírás


Mikor először kezdenek írással foglalkozni, sokan elkövetik azt a hibát, hogy bekezdésekre megszakítják a cselekményt csak azért, hogy részletesen leírják, hogy néz ki ez vagy az. Úgy érzik, az íróság velejárója, hogy fennkölt hangon, a legapróbb részletekig ecseteljék, milyen egy táj vagy épp a főszereplő szobája. Ez nem is csoda, hisz volt olyan időszaka az irodalomnak, amikor ez volt a divat. Ezzel vannak tele a kötelező olvasmányok, melyekre ugyebár azt mondjuk, hogy "jó könyvek", így érthető, hogy saját tapasztalat híján ezekből merít a fiatal író.

A bekezdésnyi leírások elfogadhatóak, sőt kötelezőek voltak a tizennyolcadik században. Ha ma találkozunk velük, egyszerűen átugorjuk és oda lapozunk, ahol "végre történik valami izgalmas." Ez az oka, amiért sokan rámondják az iskolai kötelezőkre, hogy unalmas. Annyira felgyorsult az életünk, hogy még olvasás közben is szelektálunk: azokat a részeket, amelyek nem viszik előre a cselekményt, épp csak átfutjuk, hiszen nélkülük is érthető a sztori.

És ez az, amit észben kell tartanunk, mikor arról döntünk, hogy mit jellemezzünk: olyasmit kell leírnunk, amit az olvasó nem feltételez. Olyat, ami egyedi, amit az olvasó nem tud a segítségünk nélkül odaképzelni. Az emberek egy életnyi tapasztalattal érkeznek a művünkhöz: ha azt mondjuk, a helyszín egy tengerpart, a fejükben máris megjelenik egy kép. Nincs szükség terjengős leírásra a vízről, hacsak nem a főhősre leső cápákra akarunk utalni.

Nem azt mondom, hogy mellőzzünk minden leíró részt, sőt! Fontos, hogy kellő gondot fordítsunk rájuk, különben minden történet annyiból állna, hogy pár képzeletbeli hangocska légüres térben rohangál. Azt kell elkerülnünk, hogy a leírás kedvéért megállítsuk az eseményeket. A leírást be kell építenünk a cselekménybe.

Hogyan tehetjük ezt meg? Az elbeszélő által.

Az elbeszélő az, akin keresztül láttatjuk a történetet: nem csak az eseményeket, hanem a környezetet is úgy kell ábrázolnunk, mintha az ő szemén át néznénk. Gondold át, hogy kinek a szemszögéből írsz: milyen érzelmi állapotban van a szereplő, és hogyan hat ez a látásmódjára. Másképp lát egy erdőt az, aki derűsen sétálgat benne, és máshogy az, akit épp szörnyek üldöznek. Az első megcsodálja a szépségét, a virágokat, az erdei állatok neszeit, a másik minden zörejben támadót sejt és potenciális fegyverek után kutat.
A saját írásunkkal kapcsolatban is feltehetjük magunknak a kérdést: minden szereplő szemszögéből ugyanúgy jellemzünk dolgokat, vagy a leírásokban is érvényesül a szereplők egyéni állapota?

Akármiről legyen szó, az egész környezetet átfogni lehetetlen, így az adott dolognak mindig csak bizonyos részeit jellemezzük az olvasónak. Hogy milyen részleteket választunk, szintén nem lehet általános, hanem az elbeszélőre kell vonatkoztatnunk. Az, hogy ki mit vesz észre maga körül, egyén- és helyzetfüggő. Ha a szereplő a gondolataiba merülve sétál hazafelé, az út annyira megszokott és ismerős lesz neki, hogy nem is figyel rá. Ilyenkor kilóg a műből, ha az író egyszer csak átveszi a mikrofont és elkezdi mesélni, milyen virágok vannak a szomszéd kertben. Egyszerűen nem való oda. Ezzel szemben ha a szereplő belép egy lakásba, aminek a megvásárlásán gondolkodik, érthető, ha még a legapróbb repedést is észreveszi a falon.

Ehhez hozzátartozik, hogy az ember egyszerűen nem vesz észre mindent: az köti le a figyelmét, ami az adott helyzetben lényeges. Ha hitelesen akarunk írni, a szereplő nem nézhet körül csak azért, hogy megmutathassuk a környezetét. Gondoljuk át inkább azt, hogy miért néz körbe, és mutassuk be azokat a dolgokat, melyekre logikus, hogy adott állapotában felfigyel. Ha búvóhelyet keres, akkor azt, ha meg a kulcsát a nappaliban, akkor azt. Még ha nem is kutat semmi konkrét után, mindig van oka, hogy bizonyos részletek miért ragadják meg a figyelmét. Írjunk ezekről, a többi fölösleges.

A leírás, ha jól használjuk, legalább olyan érdekes lehet, mint egy akciójelenet. Ha figyelünk rá, hogy mikor mit és hogyan jellemzünk, tökéletesen alkalmas mind a szereplők, mind az egész történet hangulatának közvetítésére.

13/04/2011

K mint kritikaírás


Elsőként szeretném leszögezni, hogy a kritika nem egyenlő azzal, hogy "Nagyon tetszett, folytasd!", de még azzal sem, hogy "Itt meg itt kihagytál egy vesszőt." Az előbbi jóleső hozzászólás, az utóbbi pedig része lehet ugyan egy kritikának, de közel sem meríti ki annak fogalmát. Bárkivel előfordul, hogy elnéz dolgokat, és jó, ha a kritika ezekre is rávilágít, de a nyelvtan alapvetően igényesség kérdése - az író feladatkörébe tartozik, hogy utánanézzen és megtanulja. Kritikát nem azért kellene kérnünk, hogy a helyesírásunkat javítgassák: a feladata elsősorban az, hogy az írásunk tartalmi és esztétikai minőségét elemezze, és felhívja a figyelmet mind az erősségeinkre, mind a gyengeségeinkre.

Szinte lehetetlen, hogy a saját munkánkat objektív szemmel nézzük. Érzelmileg kötődünk hozzá, így nehezünkre esik, hogy a leírtakon jelentős mértékben változtassunk, vagy egyáltalán észrevegyük és belássuk, hogy változtatásra lenne szükség. Ha bárki negatívummal illeti az írásunkat, automatikusan védekező üzemmódba kapcsolunk: a mi történetünk, mi ilyennek álmodtuk meg, mások csak ne szóljanak bele abba, hogyan írjuk le.

Ez természetes reakció. A legtöbben ösztönből írnak: abból építkeznek, amit az iskolában tanultakból és olvasmányélményekből tudat alatt elraktároztak arról, hogy milyen egy jó írás. A technikai háttér, vagyis hogy hogyan lehetne a saját írásukban tudatosan elérni azt a szenzációt, amit egy-egy kedvenc könyvük olvasása vált ki, már nem foglalkoztatja őket. Ezért veszik személyes sértésnek, ha valaki úgy találja, hogy bizonyos téren még fejlődniük kell. Nem látják be, hogy a történetalkotás képessége, ugyanúgy, mint a rajztehetség vagy egy hangszer kezelése, tanulást igényel és fejleszthető. Egy jó kritika ebben segít.

Hosszúra nyúlt a bevezető, de ezt mindenképpen szerettem volna tisztázni. Most már rátérhetünk a bejegyzés valódi témájára, vagyis arra, hogy mihez is kezdjünk, ha valaki megkér, hogy véleményezzük az írását. Hiába írunk már évek óta, mások munkájának az elemzése új megközelítést igényel, hiszen nem mindig könnyű rájönni, hogyan fogjunk hozzá, mire figyeljünk.

A legfontosabb, hogy tisztában legyünk vele, mire is kértek fel pontosan, milyen mélységű kritikát szeretne az író. Ha csak az érdekli, hogy szerinted hihető-e a főszereplő reakciója, jogosan lesz elutasító, ha te sorra belekötsz a helyszínek leírásába. Ugyanígy, ha arra kíváncsi, hogy elég kifejező-e a stílusa, nyugodtan belemehetsz mondatonkénti elemzésbe is.

Azt sem árt megkérdezni, milyen állapotban van az írás, amit kaptunk: a kísérletezés stádiumában tart, csak teszteli az író az ötletet, vagy szeretné már közönség elé tárni? Ezt is figyelembe kell vennünk, és annak megfelelően olvasni.

Összességében hasznos lehet, ha a kritikánkban utalunk a következőkre:
  • Megkapó a nyitójelenet? Az első mondat? Elég figyelemfelkeltő az eleje, hogy tovább olvassak?
  • Elég érdekesnek találom a főszereplőt, hogy egy egész regényen át olvassak róla?
  • Kiderül már az elején, hogy mi a főszereplő célja? Van valami, ami hajtja a cselekményt? Felmerülnek válaszra váró kérdések?
  • Valódinak hatnak a szereplők? Hihető, hogy mit miért tesznek és hogyan reagálnak? Végig hitelesek maradnak?
  • Vannak tétek, van valami kockázat, amely elég izgalmas ahhoz, hogy tovább olvassak?
  • Elegendő a háttértörténet a megértéshez, vagy épp túl sokat közöl egyszerre az író?
  • Logikailag értelmes a cselekmény?
  • Tartalmaz a sztori új megoldásokat, váratlan fordulatokat, vagy kiszámítható az egész?
  • Jó az elbeszélés tempója? Túl lassú, túl gyors?
Ez inkább a tartalomra megy rá, nem a konkrét írás minőségére. A továbbiakban figyelhetünk ezekre is:
  • Kellemes olvasni? Természetesnek hat az írás, vagy vannak benne kilógó, erőltetett mondatok?
  • Egyértelmű, hogy mikor ki beszél?
  • Kidolgozottnak, valódinak hat a történet világa, vagy olyan, mintha légüres térben játszódna?
  • Vannak vontatott részek? Vagy olyanok, ahol túl gyors a cselekménymenet?
  • Van valami, ami nem egészen világos vagy félreérthető?
  • Vannak fölösleges ismétlések? (nemcsak szavak, kifejezések szintjén, hanem információkkal vagy helyzetekkel kapcsolatban)
  • Előfordulnak közhelyek, töltelékszavak, terjengős mondatok?
  • Van bármi, ami kilóg a szövegből és megállít az olvasásban?
  • Vannak elírások, helyesírási hibák?
  • Vannak jelenetek vagy mellékszálak, amelyek nem viszik előre a cselekményt?
  • Vannak olyan részek, amelyek nem kötnek le? Elkalandoztam valahol olvasás közben?
  • A befejezés logikusan következik a már leírtakból?
És ezeken kívül bármi, ami eszedbe jut a művel kapcsolatban.

Kritikát írni nem könnyű. Nemcsak azért, mert hatalmas odafigyelést és átgondolást igényel, hanem azért is, mert az ember tudja, hogy a hibák kiemelésével nyilván nem fog örömet szerezni a másiknak. Éppen ezért fontos az, amit már említettem: hogy legyünk tisztában vele, mi az, amire az írónak szüksége van. Ha pátyolgatást és bátorítást akar, hát kapjon azt, de ha komolyan gondolja és fejlődni szeretne, abban csak úgy segíthetünk neki, hogy a szemébe mondjuk, min kell javítania.

Ehhez azonban nem szabad durvának lennünk, és mindenképp kerülnünk kell a személyeskedést. A kritikánk nem az író személyének szól, hanem a leírt szavainak. Lényeges tehát a megfelelő csomagolás: ha felsoroltál neki tíz negatív dolgot, próbálj mellé legalább annyit találni, ami viszont tetszett vagy bevált. Nem az a cél, hogy porig alázzuk az írót, hanem hogy megerősítsük abban, amit csinál, ugyanakkor lehetőséget kínáljunk a fejlődésre.

12/04/2011

J mint jellemzés


Ebben a bejegyzésben a szereplők jellemzéséről lesz szó. Szükséges egyáltalán? Mit kell feltétlenül elmondanunk róluk? Mennyi a túl sok, mi a túl kevés?

Azt hiszem, ez egyéni ízlés kérdése. Van, aki még azt is szereti tudni, hány szeplő van a karakter arcán, másokat semmiféle fizikai jellemzés nem érdekel. Számomra fontos, hogy már a történet elején legyen valamiféle elképzelésem a szereplőkről, az viszont kifejezetten idegesít, ha az író egész bekezdéseket áldoz a leglényegtelenebb dolgok részletezésére.

Általánosságban kijelenthetjük, hogy az olvasónak mindenképpen szüksége van valami támpontra a szereplők megjelenését illetően. Ugyanúgy közölnünk kell vele, kikkel áll szemben, mint ahogy leírunk neki egy-egy helyszínt vagy eseményt.

Sokan azért rázzák rögtön a fejüket, ha a szereplők külsejének leírásáról van szó, mert kezdő írók gyakran elkövetik azt a hibát, hogy félreértik a jellemzés funkcióját: arra használják, hogy megmutassák, "milyen-tökéletes-a-szereplőm-és-mindenki-ilyen-külsőt-akar", ezzel pedig megakasztják a történet menetét. Az ilyen jellemzésnek nincs célja, semmilyen módon nem szolgálja a történetet. Arról nem is beszélve, hogy unalmas, és mire az olvasó a következő fejezethez ér, már rég nem emlékszik rá.

Érthető, hogy szeretnénk az olvasóknak a lehető legpontosabb képet átadni a fejünkben élő alakokról, de akárhogy is erőlködünk, ezt nem a külsejük aprólékos leírásával érhetjük el. Hiába mondjuk, hogy Jessica magas, vékony, szőke és kék szemű, ahány ember, annyiféle Jessicát fog elképzelni.

Ehelyett az a dolgunk, hogy olyan részleteket válasszunk, amelyek egyrészt emlékezetesek az olvasó számára, másrészt segítenek kihangsúlyozni valamit a szereplő jellemével vagy a cselekménnyel kapcsolatban. Ha valaki azt mondja, villám alakú sebhely, kire gondolunk rögtön? A sebhely, a szemüveg, a zöld szemek többször előkerülnek a történetben, de figyeljétek meg, hogy minden alkalommal jelentőségük van, nemcsak azért dobta őket oda az író, nehogy elfelejtsük, hogy néz ki Harry.

Nézzünk két példát:

A férfi magas volt, legalább százkilencven centi. Rövid, szőke haja, barna szeme volt, és fekete öltönyt viselt.

A férfi magas volt, annyira, hogy könnyedén elmehetett volna kosarasnak. El kellett ismernem, elég jóképű volt hozzá, hogy hamar híres legyen. De ha egyszer befut, a frizuráján mindenképp változtatnia kell. A szőke még csak-csak, de a rövid haj cseppet sem állt jól neki. Első pillantásra nyálas idiótának néztem volna, ám barna szemében intelligencia csillogott. Komolyságához passzolt az elegáns öltöny.

Érzitek, mi a baj az elsővel? Száraz, ráadásul semmi lényegeset nem mond sem erről a szereplőről, sem arról, aki a jellemzést végzi. A másodikban ezzel szemben funkciója van a leírásnak: nemcsak a férfiről kapunk elegendő információt, de az elbeszélőről is. Mivel ítélkezik a látottak fölött, olyan érzetet kelt, mintha az ő szemén át néznénk a világot.

Persze nem szükséges ennyire elnyújtani a jellemzést, jóval tömörebben is elérhetjük ugyanazt a hatást:

Amilyen magas volt, azonnal kiszúrtam a férfit. Jóképű, szőke, barna szemű. Valami azt súgta, megéri rajta tartanom a szemem.

Noah Lukeman a The First Five Pages című könyvében a következőket írja:

"Az olvasó számára könnyebb egy szokatlan külsejű szereplőt megjegyezni; például egy férfit, akinek az egyik lába hiányzik. Ha nincs is rajta semmi rendkívüli, a te dolgod úgy jellemezni, hogy legyen. Ha eléggé odafigyelsz, majdnem mindenkiben találhatsz valami szokatlant, még a legátlagosabb külsejű szereplőben is."

Ha meg tudjuk találni azokat a részleteket, amelyek az olvasó szemében emlékezetessé teszik a karaktert, az bőven elég. A jellemzéssel ugyanaz a helyzet, mint a háttértörténettel: elég körvonalazni az olvasó előtt, van neki elég fantáziája, hogy a saját ízlése szerint kitöltse a lyukakat.

*

Nektek mennyire fontos, hogy tisztában legyetek a szereplők külsejével? Szeretitek magatok elképzelni, vagy nem zavar, ha az író részletes leírást ad?

11/04/2011

I mint Interjú az íróval - Nocy

Mindig is érdekelt, milyen ember követte el a kedvenc történeteimet, milyen módszereket használ az írójuk, és hogy egyáltalán hogyan viszonyul ő ahhoz, amit csinál. Az Interjú az íróval egy új sorozat a blogon, melynek keretében egy-egy írótársunkat kérdezem minderről. Remélem, ti is élvezettel olvassátok majd a kulisszatitkokat. :)

Elsőként Nocy vállalkozott rá, hogy válaszol a kérdéseimre. Íme:

Mióta írsz, és hogyan kezdted el?

Körülbelül két éve írogatok úgymond folyamatosan, megszakítások nélkül. Persze megmutatni csak később mertem, de ettől függetlenül én azt a dátumot tartom fontosnak, mivel akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni ezzel. Hogy miként kezdtem el? Egy nap utaztam busszal, és ráadásul egyedül, így nagyon unatkoztam a közel egy órás úton. Aztán valahogy beugrott egy szituáció, és elkezdtem mondatokba foglalni, hogy miként, hogyan kerültek oda azok a bizonyos szereplők abba a helyzetbe. Egyszerűen nem tudtam elfelejteni azt a néhány mondatot, amit akkor lejegyeztem magamban, és amikor hazaértem, az volt az első, hogy leírtam egy Word dokumentumba... Innentől pedig úgymond nem volt megállás. Egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy kik ők, mik ők, és mikor, hogyan ismerték meg egymást. Egyszóval elkezdtem háttértörténetet alkotni, és most ott tartok, hogy van egy befejezett fanficem, és egy félig kész saját történetem, valamint rengeteg novellám, egypercesem :)

Kik azok az írók, melyek azok a történetek, amelyek nagy hatással voltak rád?

A kiadók által megjelentett könyvek közül a Harry Potter sorozat - a legelső általam olvasott könyv, a Twilight saga, és két magyar írónő: Jankó Olga és Babay Bernadette volt rám a legnagyobb hatással mindig is. Imádom, hogy egyszerűen magam előtt látom azt, amit ők a papírra vetettek. Ezen kívül természetesen sok blogírót tartok a példaképemnek. Köztük ott van a mentorom, bétám és barátnőm is egyben Angel, valamint Lauras, Drusilla, és Zarathustra. Talán őket tudnám a leginkább kiemelni, mivel ők szinte minden történetükkel elvarázsolnak, és rávesznek arra, hogy bármilyen fandomban olvassak Tőlük.

Hogyan tudnád a lehető legrövidebben összefoglalni a jelenlegi történetedet?

Ez jó nehéz, de azért megpróbálom :) Ha tényleg röviden, csupán néhány mondatban szeretném bemutatni, akkor valahogy így hangzana. Egy lány, akinek az eddig tökéletesen felépített élete hirtelen romokba dőlni látszik, miközben a sötét oldal megcsábítja, és dönteni kényszerül. Szembenéz a démonjaival, vagy a könnyebb utat választja, és enged a kísértésnek, és csatlakozik a pokol gyermekei közé?!

Milyenek az írási szokásaid?

Az írási szokásaim elég változók, de általában otthon szeretek írni, amikor ihletem van, nem zavar senki, és mindezt zene mellett. Ilyenkor minden figyelmemet egy dolognak szentelem: az írásnak. Ilyenkor csak az létezik, és az általam elképzelt világ. Nálam legtöbbször a cselekmény jön előbb, csak aztán a szereplők, bár a cselekmény ugye meghatározza bizonyos mértékig a szereplők jellemét is, így viszonylag könnyű dolgom van. Szeretek előre tervezni, és vázlatokat készíteni, de általában csak a szereplőkről. Az ő történetüket nagyvonalakban felvázolom, és a rájuk hatást gyakorló dolgokat, és csak utána vágok bele a megvalósításnak. Viszont ez szintén utal a történetre, így nagy vonalakban az is megszületik ezáltal. Mindezek ellenére szeretem, ha van mozgásterem, és mindennel úgy vagyok, semmi nincs kőbe vésve, ha valami más eszembe jut, akkor nem szabok gátat magamnak, hanem csak leírom, ami jön.

Ha találkozhatnál egy fiktív szereplővel, ki lenne az és miért?

Ha a saját történetemből kell választanom, akkor mindenképp egy mellékszereplőmmel, Meggel találkoznék. Ha pedig valaki olyat, akiről úgy olvastam, akkor leginkább a Twilight Sagából Alice-re lennék kíváncsi. Szeretem az ilyen szabad, bohém jellemeket, nagyon fel tudják kelteni a figyelmem, és szerintem felemlelő lehetne velük egy-egy napot eltölteni, és az biztos, hogy megváltoztatnák az életszemléletem :) Persze egy dögös pasinak is örülnék: mondjuk Emmettnek, vagy Dracónak a HP-ből :P

Hol olvashatunk téged?

Aki többet szeretne belőlem, az megtalál Merengőn Nocy néven, Imagine-n szintén Nocy néven, és a blogjaimon (http://apokolgyermekei.blogspot.com/, http://butterfly-pillango.blogspot.com/, http://tortenet-ajanloblog.blogspot.com/).

Köszönöm szépen Nocy-nak, hogy vállalta az első áldozat szerepét! :)

Szeretnék minél több embert megismerni közületek, a történeteitekből, úgyhogy ha bárki kedvet érez, hogy hasonló kérdésekkel interjú alanya legyen, írjon bátra.

09/04/2011

H mint háttértörténet


Ritkán kezdjük ott az írást, hogy a főszereplő megszületett, aztán megtanult beszélni, óvodába ment, majd iskolába és a többi. Ehelyett megkeressük azt a pontot az életében, ahol valamiféle változás áll be és megkezdődnek a valódi kalandok. Minden, ami ez előtt történt, a háttértörténet része.

De mi lesz azzal a rengeteg előzménnyel, ami befolyásolja a szereplőt és a cselekmény alakulását? Hogy fogja megérteni az olvasó? Mi az, amit feltétlenül tudnia kell, és hogyan mondjuk el neki?

Gyakran aggódunk afelett, hogy ha ezt meg ezt nem magyarázzuk el az olvasónak, akkor képtelen lesz megérteni a történetünket. Fölösleges. A legtöbb olvasó elég okos ahhoz, hogy utalásokból és itt-ott elejtett mondatokból magától is rájöjjön, miről van szó. Sőt, kifejezetten idegesítőek lehetnek a több bekezdésnyi magyarázatok: egyrészt megszakítják a történet menetét, másrészt leggyakrabban olyan információról van szó, amit szétszedve, különböző helyeken szépen bele lehetett volna szőni az egyes jelenetekbe.

Az olvasó nem szereti, ha túl hamar túl sok mindent elárulunk neki. Az unalmas, ő pedig meglepetésekre vágyik. Annyi a dolgunk, hogy végig lekössük a figyelmét, és akkor nem fogja zavarni, ha egyelőre nem érti ezt vagy azt. Sokkal izgalmasabb, ha magának rakhatja össze a dolgokat.

Ismeritek Hemingway jéghegy-elvét? Tökéletesen összefoglalja a háttértörténetre érvényes szabályt:

Ez a könyv ezer lapnál is hosszabb lehetett volna, leírhattam volna a falu összes lakóit, az összes folyamatokat, miből éltek, hogyan születtek, nevelkedtek, szaporodtak stb. ... Ezt is kihagytam. Kihagytam minden történetet, amit a halászfaluról tudtam. De a tudásból áll össze a jéghegy víz alatti törzse. ... Én mindig a jéghegy-elv szerint igyekszem írni. Minden kiemelkedő résznek hétnyolcad rész felel meg a víz felszíne alatt. Az ember mindazt elsüllyesztheti, amit tud, és ez csak erősíti a jéghegyet. Ez az a rész, ami nem látszik ki a vízből. Ha azonban az író azért hagy ki valamit, mert nem ismeri, akkor lyuk marad a történetben.

Íróként tehát fontos, hogy a lehető legtöbbet ismerjük a háttértörténetből. Ez a jéghegy törzse, amely első pillantásra láthatatlan - itt, a felszín alatt zajlanak a lényegi folyamatok, amelyek hatással vannak a jelenre. Nekünk tudnunk kell, miért éppen így állnak a dolgok, miért éppen így reagál a karakter, de a háttértörténet legnagyobb részét nem szükséges letuszkolni az olvasó torkán, amíg anélkül is érthető és élvezhető számára a sztori. Elég a jéghegy csúcsát megmutatnunk, ő pedig majd olvas a sorok közt.

Nem mindig könnyű azonban eldönteni, mi az igazán lényeges. Amit mi annak tartunk, mert érdekes és izgalmas, lehet, hogy egyszerűen nem illik bele az adott jelenetbe. Az olvasónak általában sokkal kevesebbre van szüksége a megértéshez, mint gondolnánk.
Jó tanács a döntéshez, hogy először írjunk minimális háttérinfóval, koncentráljunk csak a jelen történéseire, és ha elkészültünk, olvassuk vissza. Ha kívülállóként tekintünk arra, amit írtunk, érthető, hogy mi zajlik a jelenetben? Ha igen, kihagyhatjuk a háttértörténetet. Ha nem, különböző helyeken tegyünk hozzá ezt-azt, de ügyeljünk arra, hogy nem kell egyszerre kipakolnunk mindent.

08/04/2011

G mint gonosztevők


A gonosztevők, vagy legalábbis a főhős útjában álló szereplők legalább annyira lényegesek egy történetben, mint maga a főhős. A küzdelem, amin keresztül kell mennie, csak akkor ér valamit, ha méltó ellenfelek ellen diadalmaskodik, nem pedig az ölébe hull a győzelem.

Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt mégis számtalan olyan gonosztevőt látni, akik sosem kelnek életre az olvasók előtt, nem tűnnek valódinak. Olyan, mintha csak azért szerepelnének a történetben, hogy az író bemutassa, mennyire gonoszak és mit tesznek szegény szerencsétlen főszereplővel. Csak a cselekmény eszközeként használja őket ahelyett, hogy teljes értékű szereplőt faragna belőlük.

A főhőssel szemben állók biztosítják a legjobb konfliktuslehetőségeket, éppen ezért fontos, hogy kidolgozott karakterek legyenek. A gonosztevőknek is vannak érzéseik, vágyaik, céljaik: a saját történetükben ők a hősök, a főszereplő pedig keresztbe tesz nekik. Mindenkinek vannak pozitívként értékelhető tulajdonságai, a tetteiknek pedig oka. Ezeket meg kell mutatnunk, még ha csak felvillantás vagy sejtetés szintjén is, hogy az olvasó hitelesnek lássa a szereplőt. Még ha nem is ért egyet a nézeteivel, meg kell értenie, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. Az olyan gonosztevők, akiknek megértjük a gondolkodásmódját és valahol mélyen azonosulni is tudunk vele, sokkal ijesztőbbek, és nem felejtjük el őket egykönnyen.

Egy olyan gonosztevő, akit szimpatikusnak találunk, már önmagában megcáfolja a sztereotípiákat, éppen ezért kiszámíthatatlan. A kiszámíthatatlanság egyenlő feszültség, ami pedig egyenlő azzal, hogy lehetetlen abbahagyni az olvasást. Ne csak azért legyen valaki "gonosz", hogy a főszereplőnek legyen kivel hadakoznia. Hozz létre inkább egy életszerű karaktert, akinek véletlenül pont olyan céljai vannak, amelyek ütköznek a főhősével.

Szerintetek mi tesz olyan vonzóvá bizonyos negatív szereplőket? Vannak kedvenc gonosztevőitek akár az irodalomban, akár filmben?

06/04/2011

E mint elbeszélői nézőpont - Egyes szám első személy


Az elbeszélői nézőpont az a módszer, amit az író a történet közvetítésére választ. Ez határozza meg, hogy milyen szemszögből láttatjuk az eseményeket. A nyelvtani számot, személyt ismerjük: egyes szám első, második harmadik, többes szám első, második, harmadik. A történetírásban azonban a nézőpont sokkal többet jelent, mint az én-te-ő-mi-ti-ők, és számtalan dolog kifejezésére szolgálhat. Erre későbbi bejegyzésekben ki fogok térni, először azonban nézzük végig a leggyakrabban használt elbeszélői nézőpontokat. Ma az egyes szám első személyről lesz szó.

E/1. személy és altípusai:

Ez a legközelebbi nézőpont, mivel egyetlen személyen keresztül láttatja az eseményeket. Csak azt mutatja meg, amit ez az egy ember érez, tud, tapasztal. Bensőséges érzetet ad, mert közvetlenül benne vagyunk az elbeszélő fejében. Vigyázni kell azonban, hogy megőrizzük ezt a közelséget és tényleg úgy írjunk, mintha a narrátor bőrében lennénk, különben könnyen megtörténhet, hogy elmondjuk az olvasónak, mi történik, ahelyett, hogy megmutatnánk a szereplő fejével. Hogy érthetőbb legyen, íme két példa:

Példa 1: Már a földszinten jártam, mikor eszembe jutott, hogy a mobilom otthon maradt. Miközben fölszaladtam a lépcsőn, előkotortam a kulcsomat. Egy darabig vacakoltam a zárral, majd miután sikerült kinyitnom, a konyhába siettem. A telefon az asztalon volt, rajta egy új üzenet. Remegő kézzel megnyitottam.

Példa 2: Már a földszinten jártam, mikor eszembe jutott, hogy a mobilomat odafönt hagytam. Csak ez hiányzott! Amennyire ez az átkozott magassarkú engedte, fölsiettem a lépcsőn. A kopogásom valószínűleg az összes szomszédot fölzavarta, de ebben a pillanatban még ez sem érdekelt. A táskám mélyén, valahol a tucatnyi gyógyszeres doboz alatt kitapogattam a lakáskulcsot. Megcéloztam vele a zárat - nem talált. Argh... ennek is egyedül Ő az oka! A harmadik próbálkozásra végre bejutottam, és fölkaptam a konyhaasztalról a telefont. A képernyőn egy új üzenet villogott. Francba. Ugye nem...?

Remélem, érződik némi különbség. Mindkettő egyes szám első személy, ugyanazt a szituációt írják le, mégis teljesen más hatásuk van. Az első monoton, és semmiféle közelséget nem érzünk az elbeszélő iránt, hiába "én" az alany. Tudjuk, hogy ezt meg ezt csinálta, mert az író szépen elmagyarázta nekünk. A másodikban magának a szereplőnek a reakcióit látjuk, mintha tényleg éppen átélné a helyzetet: az író nem elmondta, hanem megmutatta a történést.

E/1. személy, múlt idő: az egyik leggyakoribb elbeszélési mód. Az elbeszélő fejében vagyunk, azt mondja el, ami éppen történt vele, és nincs tudomása arról, hogy mi fog történni. Az előző példa ide sorolható.

E/1. személy, jelen idő: olyan hatást kelt, mintha az adott pillanatban zajlanának a dolgok, az elbeszélő pedig mintegy kommentálja az eseményeket. Nem tudja előre, hogy mi fog történni.
Példa: Már a földszinten járok, mikor eszembe jut, hogy a mobilomat odafönt hagytam. Csak ez hiányzott! Amennyire ez az átkozott magassarkú engedi, fölsietek a lépcsőn. A kopogásom valószínűleg az összes szomszédot fölzavarja, de most még ez sem érdekel...

E/1. visszatekintő jelleggel: szintén az elbeszélő fejében vagyunk, ugyanazt tapasztaljuk, amit ő, azzal a különbséggel, hogy a szereplő már átélte egyszer ezeket az eseményeket és csupán visszatekint rájuk, vagyis tudja, hogy mi várható a történet folyamán.
Példa: Már a földszinten jártam, mikor eszembe jutott, hogy a mobilomat odafönt hagytam. Amennyire az az átkozott magassarkú engedte, visszasiettem a lakásba. Ha akkor tudom, milyen nagy árat fizetek majd ezért a késedelemért, cseppet sem érdekelt volna a vacak telefon.

*

Ennyi lett volna mára. Amint vége az A-Z kihívásnak és nem kell betűkhöz igazodnom, tovább folytatom a nézőpontok témakörét.

Ti hogy álltok az egyes szám első személlyel? Ki a kedvenc ilyen elbeszélőtök?

05/04/2011

D mint definíciók az írással kapcsolatban (és egy díj)


Az első, amit szeretnék közzétenni, hogy a blog Deirdra jóvoltából egy csodaszép díjban részesült. Köszönöm! Szabályok nem jártak hozzá, ettől függetlenül szeretném továbbadni Nocy-nak és Diarának, hátha segít áramoltatni a kreativitást. :D


A másik dolog: ma nem egy konkrét témát hoztam, hanem szeretném felhívni a figyelmeteket egy új menüpontra, amely mostantól Értelmező írószótár néven fut. Ide gyűjtöttem össze néhány angol kifejezést a magyar megfelelőjükkel és definíciójukkal együtt, amelyekkel fontos tisztában lenni, ha érdekel az írás technikai háttere. A címszavakról előbb-utóbb bejegyzés is születik majd példákkal és felhasználható módszerekkel.

04/04/2011

C mint címadás


Mikor bemegyünk egy könyvesboltba és végignézünk a polcokon, a borító mellett a könyvek címe az, amin megakad a szemünk. Ha a cím felkelti az érdeklődésünket, kézbe vesszük a könyvet, elolvassuk a hátoldalt - ez az első lépés afelé, hogy kíváncsiak legyünk magára a történetre is.

A cím tehát sok mindenért felelős nemcsak "valódi" könyvek esetében, de online történeteknél is: az olvasó ezt látja meg először, ez váltja ki belőle az első reakciót, ami alapján eldönti, hogy a történet megéri-e az idejét. A cím várakozást állít a történettel szemben: meghatározhat műfajt, alaphangulatot, szituációt stb., vagyis előzetes felvilágosítást ad az olvasónak arról, hogy mire számíthat.

Íróként a célunk és érdekünk minél kifejezőbb címet adni, hogy ezzel is egyengessük a művünk útját és segítsük az olvasót, hogy rátaláljon arra, amit éppen keres. Ezt persze könnyebb mondani, mint megvalósítani. Nézzünk meg néhány létező címet, hátha ad pár tippet, hogy hogyan is fogjunk hozzá a dologhoz:

A cím lehet az egyik szereplő neve: Shrek, Dracula, Harry Potter, Eragon, Dr. House

Utalhat szereplőre anélkül is, hogy konkrétan megnevezné: A villámtolvaj, Az emlékek őre, A gyűrűk ura, A kis hableány, Az időutazó felesége
Lehet valamiféle csoport neve, összefoglaló név: Született feleségek, A Karib-tenger kalózai, Huligánok, Holt költők társasága

Megnevezheti a cselekmény lényegét: Némó nyomában; Segítség, hal lettem!, Az öreg halász és a tenger, Godot-ra várva

Lehet valamiféle figyelemfelkeltő szójáték: Sosehol

Utalhat egy jellegzetes helyszínre: A Karib-tenger kalózai, Alíz Csodaországban, Jurassic Park, Chihiro Szellemországban

Jelölhet egy lényeges tárgyat: Death Note, Tintaszív, Az arany iránytű

Gyakori a következő formula is: [főszereplő neve]+[tárgy, helyszín stb.]: Harry Potter és a bölcsek köve, Percy Jackson és az olimposziak, Alvin és a mókusok

Próbálhatjuk magát a mondanivalót is megnevezni, vagy valamilyen fogalmat, ami talán nincs is megnevezve a történetben, de egyfajta mély jelentéstartalmat hordoz: Az idő rabjai, Közöny, Tintahalál, Futótűz  

*

Elnézést, ha ez a bejegyzés kevéssé hasznos. Túl fáradt vagyok tartalmasabbat írni, de mégse szeretném megszakítani a kihívást...

Ti mennyit foglalkoztok a címadással, mire figyeltek? Előre tudjátok, vagy a megírás után gondolkoztok rajta?

02/04/2011

B mint borító


Gondolkodtatok már azon, hogy milyen lenne könyvalakban viszontlátni az írásotokat? A dolog legizgalmasabb része számomra a borító: egy kép, ami csak az én történetemnek készült. Így, kezdőként is szeretem elképzelni, milyen lenne, és szívesen gyártok különféle borítóterveket és egyéb kifejező montázsokat a történeteimhez. Nem vagyok született képszerkesztő, de jól esik foglalkozni vele. :)

A jelenlegi történetem borítója festhetne akár így is:

photo credit

A Taker nem a valódi címe - az ugyanis még nincs neki -, de cím nélkül mégse hagyhattam. :)
Az illető a képen a főhős, Rai. Ez az első eset, hogy velem ellenkező nemű a főszereplőm, érdekes tapasztalat az ő szemszögéből írni. Eredetileg nem is így terveztem, többször megpróbáltam rátukmálni a főszerepet bizonyos női karaktereimre, de nem voltak hajlandók együtt dolgozni velem. Kénytelen voltam belátni, hogy ez Rai története, és csakis általa tudom elmesélni.

Ti elképzeltétek már, milyen lenne a történetetek borítója? Ha valaki készített magának, szívesen megnézném. :)
Előfordult, hogy a főszereplőtök a másik nemből került ki? Mennyire igényel ez másfajta megközelítést?

01/04/2011

Á mint álom


Elérkezett az A-tól Z-ig kihívás első napja, én pedig rögtön csalok egy picit: mivel a mi ábécénk az angolénál több betűt tartalmaz, úgy döntöttem, szabadon kezelem a kihívás szabályait és a helyett egy á betűs témát választottam: az álmokat.

A Wikipédia így jellemzi az álom fogalmát: "képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, mely az agyon fut át alvás közben." A kérdés, hogy pontosan mi idézi elő mindezt, és hogy a sokszor véletlenszerűnek látszó képsorok csupán agyunk játékai-e, vagy valamiféle mögöttes jelentést hordanak magukban, mindig is foglalkoztatta az emberiséget, ám egységesen elfogadott válasz a mai napig nem érkezett rá.

A pszichológia megközelítése szerint álmaink a tudatalatti üzenetei: a minket ért élmények, sokszor nem is tudatosodó érzelmi benyomások lenyomatai. A környezeti hatások és a lelki állapotunk - nem csak az éppen aktuális, hanem mindaz az érzelmi teher, amit életünk során összegyűjtöttünk - nagy mértékben befolyásolja, hogy miről álmodunk.

Az álmodás egy fajtája a tudatos álmodás. Ez az állapot akkor áll fenn, mikor az egyén alvás közben tudatában van annak, hogy ő most éppen álmodik, és ennek eredményeképpen reagálni képes az álom történésire, befolyásolni tudja azokat. Ez az élmény bekövetkezhet spontán módon, de léteznek különböző módszerek, amelyekkel elő is idézhető a tudatos álmodás.

Az emberiség évszázadokon át égi üzenetnek, az isteni akarat kinyilvánításának tartotta az álmokat, és a belőlük kiolvasott jelekre komoly döntéseket alapoztak. Érdekes, hogy az egyes álombeli szimbólumok egyetemesek, többnyire minden népnél ugyanazt jelentik.

Néhány nappal ezelőtt például hóval álmodtam. Krúdy Gyula Álmoskönyve szerint havat látni rövid betegségre való utalás. Hm... meg vagyok fázva, szóval ez, mondhatni, bejött. :)

Ti mit gondoltok az álmokról? Szoktatok tudatosan álmodni? Volt már, hogy egy álom ihletett titeket írásra?