Az előző bejegyzésben olvashatjátok Nocy eredeti írását, itt pedig a megjegyzéseimmel teletűzdelt változatot. Érdemes először az előbbit megnézni, mert ami itt szerepel, az a saját véleményem, ergo nincs mindenben igazam.
*
Zabolátlanul
"Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt.”
Kaleido Star c. film
Mindig is imádtam ezt [nélküle gördülékenyebb lenne a mondat] az érzést, mikor a szél az arcomba csap, ahogy szelem a levegőben a kilométereket. Mindig többre és többre vágyva, elérve a lehetetlennek vélt gyorsaságot, és egyesülve a természettel.[az igeneves alak külön mondatban kicsit zavaró. átfogalmazhatod, hogy jobban Athina fejében legyen, pl. „Ilyenkor mindig többre és többre vágyom: elérni a lehetetlennek vélt gyorsaságot és egyesülni a természettel.”, vagy mehetne az előző mondat tagmondataként is] Azonban mindeközben tudom, hogy tilosban járok, hiszen egy angyal nem lehetne ennyire zabolátlan, ennyire vad. De mégis… annyira vonz ez a rosszaság, hogy áthágom a szabályokat, hogy képtelen lennék ennek [gördülékenyebb lenne pl. úgy, hogy „ellenállni neki”] ellenállni. Ha a feletteseim rájönnek erre a titkos szenvedélyemre, akkor bizonyára eltanácsolnak majd, hogy lefokozzanak egy [ide nem kell a névelő] szimpla emberré, azonban úgy érzem, így is megéri kockáztatni. Ez az érzés maga a gyönyör, melyet eddig elképzelni sem tudtam.
Kockáztatni – ízlelgettem [ha eddig jelen időben írtál, tartsd meg itt is] a szót, mely elvileg a mi szótárunkban nem szerepelhetne. Mi a jót képviseljük, a letisztultságot, a teljességet, mégis mindig ott motoszkálnak a fejemben a tiltott szavak, a tiltott dolgok. Most is arra vágyom, hogy tomboljak, kirúgjak a hámból, megismerjem az alkohol ízét, kockáztassak, mindent egy lapra feltéve, vagy akár csak lengébben öltözzek a megengedettnél. Hogy ne fehérben kelljen minden napomat kezdenem, hanem kivételesen feketével vagy vörössel. Ezek a színek a szabadságot jelentik számomra, a megközelíthetetlen dolgokat, melyekkel akár a vesztemet is okozhatom.
A millió tiltott dolog úgy csábít, akár egy ördög, aki mindig lesben áll, várva az alkalomra, amikor lecsaphat, hogy olyanná tegyen, mint ő maga. Egy mindenre elszánt, teljeséggel romlott alakká, aki bármit megtehet. Talán annyira nem is lenne rossz, ha nem lennének korlátok, amik gátat szabnak mindennek. Talán élvezném azt az életet a pokolban, ahol akár meztelenül is járkálhatnék, akkor sem szólnának meg. Enyém lehetne a színek tárháza, a lehetőség, hogy azt csináljak, amit csak akarok. Akkor szárnyalhatnék, versenyt repülve a széllel, amikor csak kedvem tartja, és szabadjára engedhetném a tombolni vágyó énemet.
– Mire vársz még? – hallottam [eddig jelen időben volt, innentől viszont múltban. válassz egyet és azt tarsd meg végig] meg a [ide határozatlan névelő illik; a határozott névelő már ismert dologra utal, ő viszont most hallja először a hangot]kellemesen lágy dallamú hangot hirtelen. [magyartalannak érzem a szórendet, mondjuk „hallottam meg hirtelen?”] Azonnal megdermedtem, mint aki egy láthatatlan falba ütközött.
– Ki beszél? – fürkésztem a kék eget, félősen keresve azt, aki az előbbi mondatot kiejtette. [ezt a megfogalmazást túlbonyolítottnak érzem, gördülékenyebb lenne kicsit tömörebben]
– Én voltam az – lebegtette meg a kezét az arcom előtt egy idegen lány. Hosszú, fekete haja lágyan [ezt a jelzőt már a hangjára is használtad] omlott le a háta közepéig, míg a ruházata éles ellentétét váltotta ki ennek a művészi összekuszáltságnak. [nem igazán világos, hogy mi a művészien összekuszált. eddig csak a haját ismerjük, de arról volt szó, hogy az lágyan omlik lefelé] Sötét, tüllös szoknyájában úgy nézett ki, akár egy balerina, míg a [ez lehet, hogy csak ízlés dolga, de szerintem gördülékenyebb lenne névelő nélkül]rikítóan kék színű, [elhagyható] mélyen kivágott felsője szorosan illeszkedett tökéletes alakjához.
– Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdeztem hebegve. [ez hatásosabb lenne összevonva: „hebegtem”; a mondatvégi írásjelből kiderül, hogy kérdésről van szó]
– Csak akkor látnak meg, ha én is akarom. Ennyi a trükk benne – vont vállat, és úgy tett, mint akinek az [szintén jobb lenne névelő nélkül] mindennapos tevékenysége, hogy ráfekszik a legközelebbi felhőre, akár egy ágyra.
– És ki vagy te? – faggattam mellé ülve, hogy lelógassam a lábam az alattunk elterülő kékségbe. [ez a típusú mondatszerkesztés kizökkent Athina szemszögéből, nem mutatja magát a cselekvést, csak a szándékot, hogy „azért ült oda, mert ezt meg ezt akarta csinálni.” az nem derül ki, hogy ténylegesen le is lógatta a lábát vagy sem]
– Daphne vagyok, Kíváncsi kisasszony. Vigyázz, mert a végén még hamar megöregszel és ráncos nénivé válsz – bökött oldalba nevetve.
– Mintha ez lehetséges lenne – legyintettem. – Tudod jól, hogy nálunk csak akkor öregedhetünk, ha a felettesek megengedik.
– Én ezt [gördülékenyebb lenne nélküle]nem is tudtam, hogy ennyire nincs szabadságotok – ráncolta össze a homlokát meglepődve.
– Te nem közülünk való vagy? – meresztettem hatalmas szemeket, és azonnal rácsaptam a számra ijedtemben, hogy elárultam valami fontosat rólunk.
– Természetesen nem, csak felugrottam, hogy dumáljak egyet valakivel – válaszolta teljesen megütközve azon, hogy nem fogtam fel az első pillanatban ezt a tényt. [itt a végén megakasztja a mondatot, gördülékenyebb lenne úgy, hogy „megütközve azon, hogy ezt (a tényt) nem fogtam fel az első pillanatban]
– Akkor te egy [nem kell a névelő] ördög vagy? – pattantam fel, aminek az lett az eredménye, hogy zuhantam vagy három métert lefelé, mire észbe kaptam és csapkodni kezdtem a szárnyaimmal.
– Még nem, egyelőre csak tanonc, de az leszek – újságolta el büszkén.
– Nem lenne szabad beszélgetnünk, mármint téged nem rónak meg, ha nem csak fajtátokbelivel társalogtok? – faggattam kíváncsian [a faggatni ige már önmagában kifejezi a kíváncsiságot, ráadásul a következő mondatban szintén szerepel a szó], azonban megtartva a két méter távolságot.
– Nem, Kíváncsi kisasszony. Mi azt csinálunk, amit csak akarunk, persze csupán abban az esetben, ha jól végezzük a feladatunkat – válaszolta meg a kérdésemet. [ez a „persze csupán...” nem túl életszerű párbeszédben, inkább olyan magyarázzunk-az-olvasónak érzetet kelt. azt is furcsállom, hogy az angyalka rá sem kérdez, mi az a bizonyos feladat]
– Nem is lehet olyan rossz – gondolkoztam el hangosan, miközben beletúrtam hosszú, szőke tincseimbe.
– Hát, most már te is eldöntheted, mivel kipróbáltad – vont vállat.
– Tényleg, nekem ehhez nincs felhatalmazásom! – kaptam észbe hirtelen, és már el is kezdtem [esetleg simán „már repültem is visszafelé”?] repülni visszafelé.
– Héj, most hová sietsz ennyire? – termett mellettem szinte azonnal Daphne.
– Természetesen visszamegyek a helyemre – feleltem, mintha ez magától értetődő lenne.
– Most itt akarsz hagyni, csak így? Legalább azt mondd meg, hogy hogyan [furán hangzik, inkább „hogy hívnak”]hívnak, mert az túl hosszú, hogy Kíváncsi kisasszony – lebegett be elém, elállva az utamat.
– Igen, ezt nem szabad nekem, úgyhogy visszamegyek a dolgomra. Amúgy pedig Athina vagyok, örvendtem a szerencsének – bólintottam, majd azonnal visszaindultam, hátra sem nézve. [ha még beszélniük sem szabad, biztos, hogy az angyal elárulná neki a nevét?]
Valahol belül szégyelltem magam, hiszen megszegtem a legfőbb szabályt, ami nem más,[ez is olyasmi, ami kizökkent Athina szemszögéből, az említett magyarázzunk-az-olvasónak. mindez a fejében zajlik, ő maga pedig biztos nem így fogalmazná meg] mint hogy nem beszélhetünk a Pokol tanoncaival. Azonban mégis reméltem, hogy nem tudódik ki ez a tettem, mert mindennél jobban féltem attól, hogy egyszer lefokoznak, és szégyenszemre én leszek az egyedüli a családban, aki nem tudta elvégezni a tanfolyamot. Három testvérem van ugyanis [ugyanaz, mint az előbb], akik már mind felsőbbrendűek, már csak én vagyok vissza, a legkisebb, és állítólag a legbohémebb is.
– Athina! – hallottam meg a világ legmegnyugtatóbb hangját, azonban [jobb lenne nélküle] most kicsit mérgesebb kiadásban.
– Itt vagyok, Anyám! – röppentem oda azonnal, amint hívott. [felesleges, nem ad semmi olyat, ami az előzőekből ne lenne egyértelmű]
– Merre voltál már megint? Meg akartalak nézni gyakorlat közben, de nem találtalak a helyeden – dorgált meg.
– Ne haragudj! – sütöttem le a szememet. – Csak találkoztam egy nagyon kedves lánnyal, a Pokolból – vallottam be a bűneimet.
– Magasságos! Mi lesz, ha ez kiderül?! Édes lányom, miért nem tudsz legalább két napig angyalként viselkedni? Nem fogják ezt odafent jó szemmel nézni – rótt meg, de a féltés most már inkább kihallatszott a hangjából, mint a düh.
– Többet nem fog előfordulni – ígérgettem.
– És én ezt már hányszor hallottam? – forgatta meg a szemeit lemondóan.
– De anyám, kérlek, mondd el, miért olyan rosszak ők? Hiszen Daphne olyan kedvesnek tűnt – néztem rá kérlelően.
– Gyere! – fogta meg a kezemet, és elkezdett húzni dél felé. [az első tagmondatban leválik az igekötő, a másodikban nem – ezek ketten nem nagyon férnek meg egy mondaton belül]
Vagy fél órát repültünk, mire megérkeztünk végre, de addig nem volt hajlandó elárulni, hogy hová is tartunk. Azonban már messziről látszott valami sötét, lent a mélyben.
– Megérkeztünk – mondta, amikor pontosan a hatalmas kráter felett voltunk, mely elcsúfította a környéket.
– De mégis hova? – faggattam, miközben ámulva figyeltem a pusztítást, ami ott volt. [gyengíti a szöveget, elhagyható] Elképzelhetetlennek láttam, [inkább tartottam] hogy valaha is ilyen helyen akarjak élni. Azonban [nem illik a mondatba] minden valószínűség szerint nem is tudtam volna. Mindent sötétség borított, a fákon nem volt egyetlen levél sem, míg a talaj egy [jobb lenne nélküle]szenes valamivé változott át.
– Ez itt a Pusztulás Földje – válaszolta [anyám], és közben még a névtől is kirázta a hideg, ahogy rá gondolt. [elhagyható] – Nem lenne szabad látnod, de ahogy érzem, más nem segítene neked – magyarázta.
– De mégis mi ez? – kérdeztem még mindig értetlenül.
– Ez az a hely, ahol a gonosz megmutatkozik teljes valójában. Minden egyes centiméter, melyet feketeség és a [szintén] pusztulás borít, egy-egy ember halálát jelenti. Számunkra meghalnak azok, akik a gonoszé lesznek, akik átállnak a sötét oldalra, mert azt hiszik, az annyira jó, és ott meglelhetik a boldogságot. Azonban ott nem vár rájuk semmi más, csak a pusztulás. [szóismétlés] Megtalálják ugyan a gondtalanságot és a felszabadultság érzését, mégsem lehet a lelkük nyugodt.[magyarosabb lenne „nyugodt a lelkük” szórenddel] Sosem lesznek boldog gondolataik, és sosem érzik többé a kegyelmet… Ez az, amitől meg kell védenünk az embereket – mondta szomorúan, elnézve az alattunk elterülő sötétséget.
– Tehát nélkülünk nincsenek boldog emberek a Földön? Nélkülünk nem lenne szerelem, és egyetlen gyermek kacaja sem mosolyogtatná meg a szívemet? Sosem érezném többé azt a meleget, amit egy szívből jövő, vidám nevetés okoz? – kérdeztem megrémülve.
– Nem. Ha mi nem lennénk, a Föld egy [jobb lenne nélküle]sivár hely lenne, mint ez a szeglete – hajtotta le anyám a fejét szomorúan. [előző megszólalásakor is ez a jelző szerepel]
– Ezért kell [nekem innen hiányzik a „hogy”] jó legyek? Hogy ők is azok legyenek, és szeressék egymást, ahogy én téged? – néztem rá tágra nyitott szemekkel.
– Igen – ölelt meg kedvesen, és mindemellett védelmezően.
– Jó leszek – ígértem meg újra, azonban most már elhatároztam, hogy be is fogom tartani ezt. [kicsit megakasztja a mondatot]
– Köszönöm, drágám! Gyere, induljunk haza – nyújtotta felém a kezét, én pedig boldogan ragadtam meg, hogy együtt szeljük át a végtelen hosszú égboltot hazáig.
Másnap olyan hévvel vetettem bele magam a tanulásba, mint még soha ezelőtt. Már nem azt éreztem, hogy kötelességem jónak lenni, hanem jó akartam lenni. Meg akartam menteni az embereket a gonosztól és a gyötrelmektől. Látni akartam a kisgyermekek boldog mosolyát, ahogy az anyukájukra néznek, és azt szerettem volna, hogy sose ismerjék meg a keserűséget. Minden egyes lélek, melyet aznap megsegítettem, szeretettel töltött el, és felmelegítette a testem minden szegletét, fényt vittek az életembe.
A napok csak teltek, de az én lelkesedésem nem lohadt le, minden újabb perccel csak [másodszor szerepel ebben a mondatban] még elszántabb lettem. Hosszú évekig csak [megint]a munkámnak éltem, és minden egyes [nemrég szerepelt ez a szókapcsolat, az „egyes” fölösleges ide] este tiszta szívvel mentem haza, és öleltem meg az én gondoskodó édesanyámat. Talán ezzel akartam megköszönni, hogy megmutatta nekem az igazi értékeket, ahogy azt is, hogy miért vagyunk ezen a bolygón. Ő pedig hálásan viszonozta ezt az apró gesztust, mely mégis mindent jelentett a számunkra. Hiszen ha nem létezne az ölelés és a boldogság, mi sem lehetnénk. Elvesznénk, nem lenne értelme a létünknek, és a gonoszság győzedelmeskedne.
Közel tíz év telt el, mire újra találkoztam Daphnéval. Immáron teljes értékű angyal voltam, aki a mindennapjait emberi életek megmentésével és a lelkek figyelésével töltötte.[tölti]
– Hát újra találkozunk, Kíváncsi kisasszony? – mosolygott rám kedélyesen. – Egy cseppet sem változtál azt leszámítva, hogy annyira fénylesz, hogy alig bírok rád nézni – fintorgott.
– Az jó – válaszoltam vidáman. – Addig sem akarsz majd újra megkörnyékezni, hogy elpusztíts. Már nem vagyok olyan naiv, mint tíz éve voltam; [a pontosvessző nem nagyon illik párbeszédbe]azóta megismertem a másik oldalt is.
– Sosem tudtalak igazán megkísérteni téged? – faggatott kíváncsian. [ugyanaz, mint korábban]
– De igen, egészen addig, amíg meg nem értettem a lényeget és rá nem jöttem a turpisságra – feleltem nyugodtan, egy csöpp haraggal sem a lelkemben.
– Ez is több mint a semmi – bólintott rá. – Akkor azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymásnak! Itt elválnak útjaink! [fölösleges a két felkiáltójel]
– Így van – helyeseltem, ő pedig már fordult is meg, mikor utána szóltam. – Azért én mégis örülök, hogy megismerhettelek!
Erre már nem is mondott semmit, csak prüszkölve felnevetett, miközben valami olyasmit hallottam, hogy már nem is vagy olyan kíváncsi, majd köddé vált. [túl sok a kötőszó ebben a mondatban, ami gyengíti a szöveget; tagolhatnád]Én pedig leindultam a Földre, hogy egy újabb csecsemő gondtalan nevetését idézhessem elő…
*
A vastagon szedett megjegyzések mellé annyit tennék hozzá, hogy úgy érzem, a párbeszédeidnél sokszor feleslegesen használsz közbeékeléseket. Athina utolsó megszólalásánál pl. magából a beszédéből egyértelműen kiderül, hogy „helyeselt.” Feszesebbé, gördülékenyebbé tenné a szöveget, ha ezeket elhagynád. Akkor érdemes használni őket, ha valami pluszt tesznek hozzá a megszólaláshoz, pl. jellemzésre szolgálnak.
A párbeszédekkel kapcsolatban még egy dolog:
„– Gyere! – fogta meg a kezemet, és elkezdett húzni dél felé.”
Ezt a formát használod mindenhol, de erősebb lenne a szöveg, ha olyan esetekben, ahol nem magát a megszólalást jellemzed, hanem egy rákövetkező cselekvést, a megszólalás után új mondatot kezdenél:
"– Gyere! – Megfogta a kezemet, és elkezdett húzni dél felé."
Ami a kérdéseidet illeti: eltaláltnak érzem a felvezető idézetet, mivel kifejezi az írásod lényegi mondanivalóját. Azt érzékeltette számomra a történet, hogy amíg nem értjük a szabályok mögött álló miérteket, a bennük való hitünk és hűségünk nem lehet egészen őszinte; Athina esetében, hogy nem lehetünk egészen jók, amíg meg nem tapasztaltuk a rosszat – különben nem is érezzük igazán a különbséget.
Nem tudom, erre gondoltál-e, miközben írtad, nekem mindenesetre ez jött le belőle.
Athinát szimpatikussá tették az elérhetetlen vágyai, a sóvárgása egy szabadabb életre. Jó, hogy a benne végbement változás nem a semmiből jött, hanem egy megrendítő élmény hatására. Amikor viszont az anyukájával találkozik, hiányoltam némi leírást, vagy legalábbis utalást arra, hogy hol is vagyunk pontosan. Ha már családról esett szó, feltételezem, hogy laknak is valahol, nem csak lebegnek a felhők között.
Összességében tetszett a történeted, amikbe belekötöttem, azok apróbb technikai dolgok. A megjegyzéseim természetesen szubjektívek, nem feltétlenül van igazam, tehát ha valamivel nem értesz egyet, valószínűleg jól teszed. :)
*
Köszönöm Nocynak a lehetőséget! :)
Kérlek titeket, írjátok meg, nektek mi volt a véleményetek a novelláról, illetve mi az, amiben nem értetek egyet velem, mivel egészítenétek ki a leírtakat.
Posts
