Írói blokk, avagy törjünk át a gáton

Kreatív blokk. Alkotói válság. Ihlethiány. Sokan sokféleképpen emlegetik azt az áldatlan állapotot, amikor hiába akarunk írni, a szavak folyama mintha elapadt volna bennünk, és mindössze néhány félresikerült mondatot, vagy még annyit sem sikerül papírra vetnünk.

Jó ideje nem ért már el ez a valami. Persze, előfordul, hogy nincs hangulatom az íráshoz, vagy aznap egyszerűen nem jönnek a szavak - de ezt nem tartom alkotói válságnak, nem szenvedek tőle, mivel csak azt jelzi, hogy pihenőre és gondolkodásra van szükségem. Ilyenkor nem erőltetem, elsétálok a géptől és másra koncentrálok, hogy később újult erővel és új ötletekkel térhessek vissza.

Gyakoribb eset, hogy elbizonytalanodom írás közben, mert nem úgy sikerül, ahogy szeretném, és tudom, hogy át kell majd írnom az egészet. De megint csak nem engedem, hogy ez akadályozzon: nem hagyom abba, mert egy rosszul megírt valamit sokkal könnyebb olvashatóvá tenni, mint azon görcsölni, hogy elsőre tökéletes legyen. Amíg erre nem jöttem rá, gyakran inkább nem is írtam semmit aznap - képzelhetitek, mennyi mindent sikerült így befejeznem...

Visszatérve arra, amit általánosságban írói blokknak nevezünk: talán nem fogtok egyetérteni velem, de úgy gondolom, ez nem egy random időpontokban szükségszerűen lesújtó valami, amit kötelező végigszenvedni, hanem összefügg a minket ért hatásokkal, az életünkben zajló dolgokkal, a környezetünkkel. Azt is gondolom, hogy éppen ezért nem feltétlenül kell alárendelnünk magunkat neki és várni, hogy mikor ér el minket újra egy kreatív löket. Nem érdemes minden alkalommal belenyugodni, hogy most úgysem tudok írni, helyette megpróbálhatunk felülkerekedni a válságon. Különben ki tudja, meddig kellene várnunk. Pihenőkre természetesen szükség van, mert néha többet árt, mint használ, ha kényszerítjük magunkat, de akkor legyen ez saját döntés eredménye, ne egy ismeretlen erők keltette gát.

De mi is az pontosan, ami gátol bennünket az alkotásban?

Az én esetemben a szorongás volt. Csak bámultam az üresen villogó képernyőre, és annyira görcsösen akartam írni, jól írni hogy saját magamat szabotáltam. Annyi várakozással ültem a gép elé, annyi mindent akartam egyszerre, hogy a sok fókuszálatlan valamiből a nagy semmi került ki győztesen. Hiába éreztem, hogy nekem írnom kell, a fejemben csak az volt, hogy fogalmamsincshogykezdjekhozzá és ezajelenettúlnehéz és különben is semmitehetségemhozzá. Ebből aztán következett a pánik, hogy úristeníróiválságban vagyok, ami így szépen be is következett.

Számtalan oka lehet, hogy miért nem úgy megy az írás, ahogy szeretnénk. Ha mindig megadjuk magunkat neki és elmerülünk a pánikban/keserűségben/önsajnálatban, azzal csak rontunk a helyzeten. A szavak, hogy válság vagy blokk, nagyon súlyosan hangzanak és olyasvalamik, amik felett alapvetően nincs hatalmunk. Gondoljunk inkább arra, hogy átmenetileg elakadtunk, hogy akadály került az utunkba: az akadály leküzdhető, a gátakon át lehet törni, csak hozzáállás és kitartás kérdése.

Néhány tipp, ami esetleg segíthet:

1. Az elakadást okozhatja az is, amit már eddig leírtunk: lehet, hogy valahol nem a megfelelő irányba kanyarodott a történet, ezért jutottunk zsákutcába. Érdemes visszaolvasni, ami már megvan, és újra átgondolni a történet alapötletét, a fő konfliktust, ami köré az egész épül. Lehet, hogy belegabalyodtál valahol, vagy elkalandoztál tőle? Elcsábítottak a mellékszálak? Vagy eleve nem is voltál igazán tisztában vele?
Próbáld megtalálni az utolsó olyan mozzanatot, amikor még előrefelé haladt a cselekmény. Ezek után előfordulhat, hogy a főszereplő olyan döntést hozott, amely nem vezet sehová. Ha ez a helyzet, próbáld meg innen újraírni és ezúttal egy másik utat választani.


2. Változtass a szokásaidon. Ha eddig gépre írtál, próbálkozz a papírral. Ha a szobában szoktál kuksolni, menj ki egy kicsit a levegőre. Ha zene nélkül írsz, ezúttal kapcsolj be valamit és koncentrálj a hangulatára. Próbálj ki egy új műfajt vagy stílust, amihez eddig nem volt bátorságod.

3. Emlékeztesd magad, miért is szeretsz írni. Keress olyan dolgokat, amelyektől elragad az izgalom. Próbálj visszaemlékezni, honnan jött az eredeti ötleted, és keresd meg újra a forrást. Olvasd újra a kedvenc könyvedet. Vagy olvass el egy borzalmasat, hogy újra eszedbe jusson, te mennyivel jobbat tudsz. Nézz meg egy filmet, amitől elfog a vágy, hogy egyszer a saját művedet film alakban lásd. Ha szeretsz rajzolni, alkosd meg a történeted egy jelenetét, szereplőjét, helyszínét. Hallgass zenét vagy nézegess olyan képeket, amik a történetedre emlékeztetnek. Beszéld ki magad valakinek, ötletelj együtt másokkal. Ha kaptál olyan visszajelzéseket, amelyeknek nagyon örültél, olvasd újra őket. Olvasd újra a régi írásaidat, nevess egy jót, és dicsérd meg magad, amiért annyit fejlődtél azóta.

4. Koncentrálj másra és élj egy kicsit. Ha semmi nem válik be és csak görcsölsz rajta, az végképp nem segít. Hívj fel valakit, menj ki a lakásból, menj emberek közé - ha nem vágysz társaságra, csak ülj le valahol és figyelj másokat. Próbáld elképzelni, milyen emberek lehetnek, milyen életük lehet azoknak, akik elmennek melletted az utcán. Ha elkapsz egy párbeszédfoszlányt, sződd tovább magadban. Szerezz sok-sok tapasztalatot, hogy később felhasználhasd az írásban.

Nektek milyen gondolataitok vannak a témáról? Van valamilyen tippetek ihlethiány esetére?

Te lennél szellemíró?

Nemrég olvastam egy cikket a The New York Times oldalán, ami hírességek megjelent könyveivel foglalkozott, illetve azzal, hogy mennyire vagy mennyire nem maguk a sztárok írják ezeket a soknullás bevételt hozó regényeket.

"Nicole Richie-nek két kiadott regénye van. Hilary Duff tavaly adta ki első, Elixír című regényét. Lauren Conrad, a szőke reality-sztárjelölt nemrég kötött szerződést a HarperCollinsszal egy Madison nevű áskálódó, alattomos hollywoodi hercegnőről szóló trilógia megírására. Nicole Polizzi, más néven a 'Jersey Shore' című MTV-s műsorból ismert Snooki, januárban kiadott egy regényt, noha a New York Times-nak tavaly elmondta, hogy mindössze két könyvet olvasott életében. 'A Shore Thing' című műve hamar a New York Times bestseller listájára került."

És bár a csili-vili borítókon a hírességek neve szerepel mint szerző, a legtöbb esetben nem vagy csak nagyon kis mértékben ők azok, akik fáradságos órákat töltenek a könyvek megírásával. Az úgynevezett szellemírók pedig, akik a valódi munkát végzik, legfeljebb a köszönetnyilvánítás apró betűs részében kapnak helyet. A kiadók tisztában vannak mindezzel, de a nyilvánosság előtt ritkán esik szó róla, hogy valaki más írta a könyvet.

"Ms. Duff, énekesnő és színésznő, akinek a regényét októberben publikálta a 'Simon & Schuster Books for Young Readers', egy interjúban elmondta, hogy a könyv cselekménye és szereplői tőle származnak. Azt mondta, eszébe sem jutott a társíróját a köszönetnyilvánítás helyett a borítón feltüntetni. "Ez az én történetem," mondta Ms. Duff. "Az én könyvem. Én írtam, ő csak segített eligazodnom a folyamaton.""

Bár megértem, hogy a parfümök és ruhamárkák mellett a könyvek is majdhogynem kötelező részévé válnak a hírességek által fémjelzett termékek sorának, fölmerült bennem a kérdés, hogy nekünk, földi halandóknak miért nem segít valaki "eligazodni a folyamaton." Mind tele vagyunk ötletekkel, amikből szuper regényeket meg filmeket lehetne csinálni, hahó, ki írja meg helyettünk? Éveket dolgozunk érte, a legtöbbünk számára mégis csak álom marad, hogy a saját könyvét tarthassa a kezében.

Persze, csakis azért akarom, hogy kiadjanak, hogy aztán így jelenhessek meg a könyvem bemutatóján:

Egy cseppet elszomorít.

Egy kis inspiráció

 

Írásra fel! :)

Novella - Seventy Times Seven

Tudom, az utóbbi másfél hétben teljesen kihalt a blog, és ez az áprilisi minden-nap-van-bejegyzés után különösen feltűnő. Az érettségi miatt nem volt időm, és amíg június végén túl nem vagyok a szóbeliken, nem is tudok majd rendszeresen frissíteni. Eltűnni azért nem szeretnék, ebben az időszakban is találhattok majd ilyen-olyan apróságokat a blogon.

Úgy gondoltam, felteszek egy rövid kis irományt, hogy mást is lássatok tőlem, ne csak a példálózást. Két évvel ezelőtt íródott, tehát nem egy mai darab. Ennek a számnak a szövege inspirálta, kiragadott részlet egy még meg nem írt regényből.

Seventy Times Seven

Fájdalmat okozunk egymásnak, ahogy csak a legjobb barátok tudnak. Nem mondod ki, nem mondom ki, mégis minden szavunkban ott van, mindketten tudjuk (és őszintén remélem, hogy tudod, mert nem akarok arra gondolni, hogy neked ennyit sem ér az egész).

Legszívesebben ujjal mutogatnék, hogy te kezdted, temiattad van az egész, én csak védem magam, mert máshogy nem megy, de lenne értelme? Tudom, hogy nem. Azt hiszem, nem értenéd. Azt hiszem, te csak érzed, hogy valami nincs rendben, érzed, hogy valami megváltozott, de nem tudod még rátenni a kezed. Értenéd, ha elmondanám? Talán. Vagy talán megrántanád a vállad, nem vennél komolyan. Talán végig sem hallgatnál. Bevallom, félek kipróbálni.

Gyűlölni akarlak, sőt a hév pillanatában azt kívánom, bárcsak mennél el messzire, bárcsak ne jönnél vissza, és bűntudattal gondolok rá, hogy egy idő után nem is hiányoznál. Nekem nem (ó, micsoda hazugság!), de mások itt ragadnának nélküled, és engem továbbra se tartanának semmire, mert a szemükben csak veled együtt érek valamit. 

Ez az, amit a legjobban utálok, tudod? Hogy nem teszel semmit, mégis szeretnek (igazán szeretnek?!), és senki más nem látja a hibáidat, senki mást nem zavar, hogy még egy medúzának is több gerince van nálad. Irigység? Részben, elismerem. Mert volt idő, mikor olyan akartam lenni, mint te, azt akartam, hogy engem is így szeressenek, és utálom, de még most sem vagyok független tőled.

Heh, valószínűleg nem leptelek meg. Mindig is tudtad, hogy te vagy az első, én meg csak kulloghatok a nyomodban. Így van ez már egészen kicsi korunk óta. De tudod mit? Vége. Elhagylak, és elhagyok mindenki mást is, aki olyan, mint te, mert nincs szükségem többé a látszatra. Veled nem lehet a vízen járni, miután elsüllyedt a hajó.

Ma azt mondtad, igazából senki nem kedves, mindenki megjátssza magát. Megdöbbentem, nem vártam volna ezt pont a te szádból, aki minden színész királynője lehetne, miközben nem is ismeri a szerepét. Legszívesebben a képedbe röhögtem volna. Nevetséges, amit művelsz, és egyenesen gyomorforgató, hogy imádják. Imádják és te élvezed, fürdőzöl a dicsfényben, amivel eláraszt a közönséged, élvezkedsz a hamis bókokon, az üres kijelentéseken, mialatt én a sarokba hányok. Undorító. De tudod, mire jöttem rá? Hogy megérdemled. Amíg ettől megelégszel, nem is jár neked más.

Sokáig azt képzeltem, hogy együtt fogunk a magasba szállni, repülni, míg el nem érjük a csillagokat, de az elmúlt napokban képen csapott a valóság. Én már messze a föld felett lebegek, míg te csúfosan lent ragadtál. Lent az agymosott tömeg közepén, az Álszent Palota gyémántos trónján.

Felteszem magamnak a kérdést: akarok-e szállni, ha nincs, aki velem jön? Akarok-e látni, ha mindenki más boldog a sötétben? Egyedül vagyok itt fent, egyedül vagyok itt bent, de ha magadtól nem érsz el, én már nem mehetek hozzád. Túl nagy lett a távolság, és ha nem tudsz mellém állni, már nem vagyok hajlandó várni rád. Ha valaha úgy döntesz, hogy kellek, hát szaladj, szaladj és küzdj, amíg meg nem látsz magad előtt. És mikor újra karnyi közelségbe érsz, hidd és tudd, hogy kinyúlok érted, magam mellé rángatlak, aztán soha többé nem engedlek el.