Világtervezés 1.

A történetből, amin jelenleg dolgozom, egyetlen sort sem vetettem papírra eddig. Mégis azt mondom, hogy már hetek óta dolgozom rajta. Ellentmondásnak tűnhet, de hadd magyarázzam meg!

Korábbi bejegyzésekben említettem, hogy ahhoz, hogy elkerüljünk egy újabb félbehagyott, fiók mélyére vágott irományt, szükség van némi agytornára, mielőtt megszállott módjára pötyögni kezdenénk. Az első feladat, hogy meg kell ismernünk a világot, a környezetet, amelybe a történetünket helyezni szeretnénk.

Volt idő, mikor úgy gondoltam, hogy ez rám nem vonatkozik. Fontos lehet, ha valaki sci-fit ír, vagy fantasy-t, de én egy modern helyszínen játszódó sztorit akarok; köszönöm szépen, ebben élek, tökéletesen ismerem. Minek fecséreljek rá még több időt, mikor írhatnék is?

Igen, persze.

A városban milyen utcák nyílnak a főútról? Milyen irányba futnak a házszámok? Hol vannak fizetős/ingyenes parkolóhelyek? Mégis milyen fa az az óriási izé a könyvtár udvarán? Milyen ünnepségeket, fesztiválokat rendeznek meg évente? Honnan ered a patak, ami kettészeli a várost? Milyen legenda fűződik a település alapításához, és honnan származik a neve? Milyen stílusúak a régi épületek a belvárosban? Kinek a neve áll azon a díszes sírkövön a városszéli temetőben?

Millió ilyen kérdést lehetne még feltenni, melyek megválaszolásukkor bizalmas tudást adnak egy helyszínről. És pont ez a benső tudás az, ami életre hív egy történetet: apró, ám tökéletes részletek, melyeket olyan természetességgel szövünk a gondolatmenetbe, hogy mi magunk észre sem vesszük őket. Az olvasó viszont annál inkább. Minél mélyebbre kell ásnunk még akkor is, ha úgy gondoljuk, nem lesz szükségünk rá.

A helyszín alapos megismerésével nem csak hitelt adhatunk a művünknek, de:

Elkerülhetjük a hibákat, ellentmondásokat. Mindenkivel előfordul, hogy elfelejt valamit, összetéveszt bizonyos adatokat, ha azonban ez írás közben történik, és a második fejezetben mást állítunk, mint a tizenötödikben, az sokakat elkedvetleníthet az olvasástól. Ha mi magunk sem vagyunk tisztában vele, hol és hogyan történtek a dolgok, hogy várhatnánk, hogy az olvasó hitelt adjon a szavunknak? 

Új ötleteket találhatunk. A legtöbb esetben a környezet már a történetünk kezdete előtt létezett, és nagy valószínűséggel utána is fog. Egy jól felépített világ önmagától működik, olyan, mint a miénk: sosem ismerhetjük meg egészen, mindig találunk újabb kérdéseket, melyek megválaszolásával még több kérdés vetődik fel és így tovább. Az a tapasztalatom, hogy a részletek feltárásával egyre messzebbre nyúlik a történetünk fonala és váratlan kincsekre bukkanunk, melyek csak még gazdagabbá teszik a történetünket, sok esetben pedig tálcán kínálják a tökéletes megoldást, ha valahol éppen elakadtunk.

Korlátot szabhatunk a képzeletünknek. Elismerem, ez nem hangzik túl jól, de mindjárt kifejtem. Mikor sok időt és energiát áldozunk valamire, jelen esetben egy-egy történet megírására, szinte lehetetlen elkerülni, hogy érzelmileg is kötődjünk hozzá. A kedvenc szereplőinknek hajlamosak vagyunk emiatt egérutat biztosítani a nehéz helyzetekből, nem ritkán teljesen illogikus, hihetetlen módokon - az efféle csodás, lehetetlennek tűnő megmenekülések pedig általában nem szolgálnak a történet javára. Ha ismerjük a világunk határait, tudjuk, mi hogyan működik benne, az rákényszerít minket, hogy az adott kereten belül kutassunk megoldás után (vagy leírjunk néhány tragikus halálesetet...).

Elég feltenni néhány kérdést és folyamatosan kutatni a miértek után. Az alapvetőnek tűnő dolgok is bátran megkérdőjelezhetők, és lehet, hogy az átgondolás után kicsit más szemmel nézünk majd akár a saját, akár a kitalált világunkra.

Káosz és kitartás

Úgy gondolom, ha komolyan akarunk foglalkozni az írással, akkor (az előző bejegyzésből kiindulva) munkaként kell kezelnünk és be kell építenünk a napirendünkbe, bármennyire is úgy érezzük, hogy épp nincs rá időnk vagy energiánk.

Hiszek benne, hogy a rendszeresség és a kifogások félretétele kifizetődik, de mit tehet az ember, ha az életében olyan pontra érkezik, amikor minden - saját és mások által - felhalmozott trutyi egyszerre ömlik a nyakába?

Hasonlóan érzem magam, mint a falra szögelt eprek a képen, vagy egy műanyag palack, amit teljesen kilapítunk, mielőtt a kukába hajítanánk. Ideges vagyok és feszült, mindenekelőtt pedig fáradt, mintha nem is tizenhét éves lennék, hanem hetven.

De nehézséget mindig, mindenhol, mindenben találni. Holly Lisle író, aki jelenleg is komoly egészségügyi gondokkal küzd, beszélt nemrégiben arról, hogy miért nem hagyhatjuk, hogy a gondok, legyenek bármilyen jellegűek, túl sokáig megállítsák az életet. Kétségbeesett kérdéseket teszünk fel magunknak és sajnálkozunk, de közben el kellene gondolkoznunk azon, amit nem lenne szabad kikerülni: mi van, ha a közeljövőben nem fogom magam ettől jobban érezni? Sőt mi van, ha mostantól minden egyes nap szembe kell néznem ezzel? Mi van, ha a szar lesz az új normális?

Hagynom kellene, hogy az önsajnálat és a negatív, nyomasztó érzések órákra, napokra, vagy ki tudja mennyi időre eltántorítsanak azoktól a dolgoktól, amiket meg kell tennem, amik örömet okoznak? Nem hinném. Ha elmulasztani nem is tudom, meg kell találnom magamban az erőt és kitartást, hogy képes legyek építeni erre az állapotra is.

Az írás az, amit szeretek. Nem érzem, hogy épp kedvem van hozzá, nem vagyok hű de megihletett, mégis előttem villog a vázlatokat tartalmazó dokumentum. Mert bármennyit küszködök is, hogy egy épkézláb mondatot összerakjak, még ha tiszta fejjel el is vetem, amit ma írok, megéri. Mert fontos, és mert jobban érzem majd magam, ha visszanézve azt látom, hogy erős tudtam maradni még a problémák kellős közepén állva is.

Ha most nem teszem meg, az élet nem fog várni rám.

Az írás munka és kihívás

Egyetlen hosszabb lélegzetvételűnek szánt írásomat sem fejeztem be eddig. Ennek részben az az oka, hogy csak mostanában kezdtem el komolyabban foglalkozni a témával és belátni, hogy az írás, mint bármely más művészeti ág, igenis munka, és gyakorlást igényel. Életünk végéig tanulhatjuk, alkothatunk szebbnél szebb dolgokat, de tökéletesen elsajátítani akkor sem lehet, mert minden egyes alkotás új kihívást jelent. 

credit

Thomas Mann azt mondta: "Író az, akinek az írás nehezebben megy, mint másoknak." És én egyet is értek vele; ha nem csak kötelességből vagy unaloműzésként firkálgatunk, akkor az írásba, sőt az előtte lévő tervezési folyamatba beleölt idő- és energiamennyiség elképesztő mértékű lehet, legyen szó bármilyen műfajról.

Egy másik, de az előzőhöz szorosan kapcsolódó oka az eddigi kudarcomnak az, hogy mielőtt belevágtam volna az írásba, nem készültem fel eléggé. Jött egy ötlet, egy szimpatikus szereplő, egy érdekes párbeszédfoszlány, és abba kapaszkodva azonnal gépelni kezdtem. Bepötyögtem pár oldalt, fejezetekig is eljutottam, de mikor elértem arra a pontra, ahonnan az ihlet származott, elakadtam. Nem tudtam, hová tart a történet, merre induljak tovább, sőt általában az odáig vezető eseménysor is logikai hibáktól hemzsegett. Nem volt cél, amit szem előtt tarthattam volna, nem tudtam, hogy valójában miről is akarok írni, így a szereplők hiteltelenek voltak, a párbeszéd lapos, a cselekmény értelmetlen.

Itt köszön vissza az első bekezdés témája: külföldi oldalakat böngészve és saját tapasztalataimat szem előtt tartva jöttem rá, hogy az írás mint művészet több munkát és odafigyelést igényel, mint egy iskolai feladat megoldása. Nehéz, de nem lehetetlen, és a tanulás útja számtalan új izgalmat rejt.

Sok helyen hallottam, hogy egyesek számára a tervezés beárnyékolja a kreatív alkotás folyamatát, elveszi az írás során való felfedezés örömét. Szerencsések, akik mindenfajta útmutató nélkül tudják, merre kell indulniuk, hogy ne ütközzenek zsákutcába és eljussanak a befejező sorig.

Én nem tartozom közéjük, így a legutóbbi írásomba felkészülten fogok belevágni. Környezetet teremtek, jobban kiismerem a szereplőimet, mint saját magam, gyakorlom a beszédstílusukat és eltervezek a regényben minden jelenetet, mielőtt akár azt begépelném, hogy "Első fejezet." Ez nem jelenti, hogy nem hagyok teret az írás közben való változtatásnak, sőt boldog leszek, ha az egész önálló életre kel közben és új, meglepő irányokba terel. De kitűzök egy célt, amit a történettel el akarok érni, és az összkép tekintetében ahhoz tartom magam.

Hogy meglesz-e az eredmény, nem tudom. Az viszont tény, hogy már hetek óta a tervezés fázisában tartok, egyetlen sort sem írtam még le a konkrét műből, a lelkesedésem viszont szemernyit sem csappant ezáltal, sőt ahogy újabb és újabb részleteket tudok meg a történetről, egyre csak nő, és alig várom, hogy végre elkezdhessem az írást. Ez azért mindenképpen biztató :)

Nincs kifogás!

photo credit: JohnONolan via photo pin cc

Amióta csak emlékszem, történetek keringtek a fejemben, ötletek, varázslatos kalandok és szereplők, akiknek a sorsát nyomon követtem. Napról napra tovább szőttem a mesék fonalát, csodás helyeken jártam gondolatban, ahová a valóságban talán sosem jutok el. Mindig vágytam a saját kalandomra; kicsiként sokat keseregtem az unalmas életem miatt, míg a kedvenc mesehőseim epizódról epizódra megmentik a világot.

Aztán felfedeztem az írást. 

Van az a mondás, hogy írd meg a könyvet, amit szívesen olvasnál. Évek óta foglalkoztat a gondolat, volt is néhány próbálkozásom, de valamilyen kifogás mindig megakadályozta, hogy eljussak a befejező sorig.

Van, hogy észre sem veszem magam, és nyugodt lélekkel kezdek mást csinálni a számítógépen, mint amiért eredetileg bekapcsoltam. Szeretném viszont azt hinni, hogy ez a hirtelen felindulásból létrehozott blog nem fogja hátráltatni a célt, hanem inkább üzemanyaggal látja el a lelkesedésem, ha megoszthatok dolgokat arról, ami fontos nekem és ami már egy ideje kiteszi a mindennapjaimat: az első regényről, melyet szándékomban áll az első szótól a "Vége" feliratig megírni.

Ha évekig tart, hát addig. Ha vért kell izzadnom az üres lapon villogó kurzor előtt, mire megtalálom a tökéletes kezdőmondatot, legyen. Ha rajtam kívül senki nem lesz kíváncsi rá, nem bánom. De meg fogom csinálni, mert ez az, amit igazán szeretek, és megéri az áldozatot.