Akármilyen műfajban írunk is, az alkotásainkat karakterek népesítik be. Sok esetben egy szereplő az első, akit megpillantunk a képzeletünk szemén át, és annyira megragad minket, hogy feltétlenül el akarjuk mesélni a történetét. Van azonban, hogy valami teljesen más az ihletforrás: érezzük, hogy írnunk kell, de az általunk teremtett világ még üres, hiányoznak a lakói, nincs, akiről a történetünk szólna. Akármelyik eset is áll fenn, a karakterek kidolgozása az egyik legfontosabb dolog, amivel foglalkoznunk kell írás előtt, közben, de még után is.
A szereplők feladata, hogy elkalauzolják az olvasót a történetünk kusza erdejében: az olvasóhoz az ő tetteiken, szavaikon, gondolataikon keresztül jut el mindaz, amiről a mesénk szól. Éppen ezért, ha az olvasó nem tud valamilyen formában azonosulni a karaktereinkkel (ehhez nem feltétlenül kell egyetértenie velük, szimpatikusnak találnia őket!), akkor elveszik a legértékesebb kapocs, ami beszippanthatná őt az írásunkba. Ha pedig nincs meg a kapocs közte és a történet között, nincs, ami fenntartsa az érdeklődését, akkor nagy valószínűséggel végig sem olvassa a művünket.
És igaza lesz! Annyi történet közül választhat, miért pocsékolja cseppet sem korlátlan idejét élvezhetetlen alkotásokra?
Ha mint írók, szeretnénk elkerülni, hogy elveszítsük a közönségünk bizalmát, akkor kötelességünk fáradságot és időt nem kímélve a tőlünk telhető legjobbat kiadni a kezünkből. A fenti okokból ennek jelentős részét képezi, hogy életszerű szereplőket kell alkotunk, akiknek a sorsa érdekli az olvasót. Az írás kiforratlan minőségéért gyakran kárpótlást jelent egy-egy nagyszerű, felejthetetlen karakter, akivel együtt sírhatunk, vagy épp nevethetünk.
A karakteralkotásba fektetett időn és munkán tehát nem érdemes spórolni. Akár vázlatot készítünk írás előtt, akár menet közben ismerkedünk meg a szereplőinkkel, igyekeznünk kell őket minél hitelesebbé tenni az olvasó számára, különben elvesztegetjük az egyik legjobb eszközünket arra, hogy a mondanivalónkat eljuttassuk hozzá.
Mind olvastunk már olyan történeteket, melyekben minden mást kizárva elmerültünk. Találkoztunk olyan szereplőkkel, akik felé valamiféle kötődést éreztünk, olyannyira, hogy képesek voltunk több száz oldalon át elkísérni őket az útjukra. Íróként arra törekszünk, hogy a saját történeteinkkel, a saját szereplőinkkel kapcsolatban ugyanezt az érzést keltsük másokban.
Azt mondják, egy jól kidolgozott szereplő életre kel és önálló akarattal bír, gyakran ellentmond az írója terveinek és a saját kedve szerint alakítja a történetet. Az írásuk közben olyan érzésünk támad, mintha bármikor leléphetnének a papírról. Aki még nem tapasztalt ilyesmit, annak hihetetlenül hangzik, pedig cseppet sem túlzás. Sőt, a titkuk is egészen egyszerű: az ilyen szereplők olyanok, mint mi, emberek. Ahhoz tehát, hogy valóságosnak tűnő karaktert alkothassunk, először önmagunkat kell megismernünk.
Kicsit talán nevetségesen hangzik, pedig a legtöbbünknek fogalma sincs, milyen valójában. Hogy a kényelmünket megőrizzük, még saját magunk előtt is hajlamosak vagyunk palástolni a gyengeségeinket és mentséget keresni minden hibánkra. Ahhoz azonban, hogy valaki más - egy szereplő - lényegét megpróbálhassuk megérteni és átadni, először a saját lelkünk legmélyére kell ásnunk. Szembe kell néznünk mindazzal, amit a külvilágtól való félelmünkben eltemettünk magunkban, és meg kell élnünk az ott lapuló érzelmeket és gondolatokat legtisztább valójukban.
A történet hiába kitalált, a benne rejlő érzelmeknek valódinak kell lenniük, mert az olvasó felismeri a valódit: tudat alatt megérzi, ha egy szereplő úgy viselkedik, ahogy egy hús-vér ember sohasem tenné, és onnantól már képtelen lesz azonosulni vele. Csak úgy van esélyünk valaki más bőrébe bújni és mégis hiteleset írni, ha először képesek vagyunk a felszín mögé nézni és meglátni azokat a lényegi dolgokat, melyek emberré, önmagunkká tesznek minket.
*
Bevallom, egyáltalán nem ilyenre terveztem ezt a bejegyzést, jóval elvontabb lett, mint amilyennek szántam. Az elkövetkezendőkben igyekszem majd konkrétabb dolgokkal szolgálni.
Addig is kíváncsi lennék mások tapasztalataira a témában. Ti hogyan kezdtek hozzá a szereplők megalkotásához, és milyen módszerekkel igyekeztek őket hitelesen átadni?
Posts
Én nem tudom te, hogy vagy vele, mármint lehet, hogy így ahogy leírtad. De nálam egész máshogy van.Volt már olyan, hogy amit beszélnek és csinálnak az magamtól jön, de néha át kellet írnom az eredetit, mert rájöttem, ő nem ezt tenné. Egyébként a mostani történeteimnél azonosítottam magammal milyen az illető, vegyük példának: végtelenül gonosz, másokat manipuláló és egy kicsit kiszámíthatatlan. Vagy mondjuk pont az ellenkezője: kedves, megértő és segítőkész. Egyébként nekem valahogy mindig jobban esett mikor a főszereplőm szemszögéből írtam, mert vele tudtam a legjobban azonosulni és a többi szereplő meg csak úgy jön vele együtt.
ReplyDeleteBár az igazság az, hogy azt imádom néha, hogy a szereplők is fokozatosan változnak a történetemben XD Így a legegyszerűbb, egyébként is szerencsére a történetem mindig kész szereplővel érkezik - Hála Istennek :) -
Zoé:
ReplyDeleteAmit itt leírtam, az csak az alapja a dolgoknak ;)
Természetes, hogy a szereplők személyiségétől függ, mit tesznek vagy mondanak - ez szinte mindig eltér attól, ahogy mi magunk reagálnánk. De pont azért tudjuk, hogy egy-egy szereplő a jelleme alapján mit tenne, mert át tudjuk érezni a helyzetét, a saját gondolatainkból, érzéseinkből következtetni tudunk rá.
Mi is állandóan változunk, akkor a szereplőink miért ne tennék? :) Csak arra kell figyelni, hogy következetesek maradjunk. A változásnak mindig oka van, ennek pedig ki kell derülnie a történetből, különben az olvasó nem fogja elhinni, és így bele sem élheti magát a sztoriba.
Szia(sztok)!
ReplyDeleteHát... Én tökéletesen egyetértek a bejegyzéssel, sőt... Hozzá kell tennem, hogy megnyugtató, hogy nem vagyok bolond, amikor veszekszem valamelyik karakteremmel...
Enek ellenére igazából nálam is máshogy van. Ugyanis semmi, de semmi beleszólásom sincs, hogy mit csinálnak, vagy nem. Hiába törekedem én következetességre, hitelességre, vagy akármire... Tökéletesen értelmetlen, mert egyszerűen nem hagyják. Úgy van, ahogy ők akarják, mert ha ellentmondok, megakad az írás, és mint valami analfabéta, ülök a gép előtt, és egyszerűen nem jönnek a szavak. (Amellett, hogy az adott karakert el tudom képzelni abban a helyzetben de leírni.... az nem megy!)
Mondjuk, ez valahol jó is, mert nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyhatom annak veszélyét, hogy elszáll velem a ló, és csupa tökéletes szereplőm lesz, vagy egyszerűen hülyeséget írok... És a legviccesebb, hogy így lehet tökéletesen függetleníteni magadat. Hatalmas élmény például... mittudomén, sorozatgyilkossal írni, aki hosszasan elmagyaráza neked, hogy mit hogyan kell csinálni... komolyan, élmény! És nem azért, mert titkon Hafelmetsző Jacket játszom éjjelente, hanem mert olyan szinten távol áll ez tőlem, hogy egyszerűen nem érthetem meg máshogy. Nincs az a film, vagy akármi, ami ennél hitelesebben adna vissza egy ilyen szélsőséges élményt. Egy szikrányit sem kell azonosulnom vele... Így azért sokkal könnyebb írni egy-egy karakterrel. Ha nem kell megfejtegetned őket, meg megismerned, meg minden, mert egyszerűen lediktálják a dolgokat, neked meg csak annyi a feladatod, hogy megadd hozzá a körítést - hol vannak, hogy kerültek oda, mit csinálnak, stb.
És most a saját szereplőkről írtam - a fanficeim szereplői (megjegyzem, alig vannak, nincs fél éves az első ficem), szóval, a nem saját szereplők esetében egy árnyalatnyit talán könnyebb a dolog, hiszen - ahogy valahol írtad - az olvasó is ismeri őket, így nem kell teljesen a nulláról felépítened őket.
(Kivéve nálam, aki hajlamos olyan mennyiségű pluszt beletenni egy karakterbe, hogy az már szinte sajátnak minősül.)
Nah, hosszú lett, úgyhogy befejezem... Erról órákat tudok beszélni, legközelebb lőjjetek leXD
Szia!
ReplyDeleteHa bolond is vagy, vigasztaljon a tudat, hogy az írótársaid szintén azok :D
Nagyon tetszenek a meglátásaid. Tényleg az egyik legjobb élmény, mikor a szereplő az első megjelenésétől kezdve háromdés, és nekünk csak hallgatnunk kell, amit mesél. Néha a kezdetektől annyira tisztán érezhető egy-egy szereplő lényege, még ha a szöges ellentétem is, hogy az már fájdalmas. Ilyenkor lép életbe a jó tanács, miszerint az első változatot szívből írd, a javításokhoz pedig használd a fejed.
A blog közzé nem tett szabályzatában az áll, hogy olvasókra, különösen a kommentelő olvasókra, nem lövöldözünk :P
(Ha szeretnéd kibeszélni magad, örömmel felajánlok neked egy vendégbejegyzést...)
Köszönöm szépen a tartalmas hozzászólást, öröm volt olvasni! ^^
Háhá, ez megnyugtató... megint meghagyják az életem...XD
ReplyDeleteMélyen megtisztelő felajánlás, drága Olivia Green, komolyan... *pirul* De tényleg... hosszú-Hoszú órákon át, terjengősen tudok erről beszélni, úgyhogy nem jártok ti jól azzal, ha én nekiállok itt pötyörészni..XD
de majd összeszedem magam...
Hát igen, a karakterek tényleg nagyon eleven létformát alkotnak. És azért ha más történetet is olvasunk, ha a szereplő nem önmaga, az egész írás gyengébb erőtlenebb lesz. NEm tudom máshogy mondnai, hogy önmaga. ELvégre honnan tudom én, hogy valaki más szereplője önmaga-e? (mármint az írók szereplői)De érzem. lehet, hogy msot szállt meg ahübrisz, és többnek képzelem magam az isteneknél...Könnyűszerrel elképzelhető. Bár azt eddig nem gondoltam volna, hogy kell ehhez önismeret. MOndjuk régebbi korok íróiról hallottma mindig, hogy a szereplőik elvei megegyeztek a sajátjaikkal.
ReplyDelete