Te lennél szellemíró?

Nemrég olvastam egy cikket a The New York Times oldalán, ami hírességek megjelent könyveivel foglalkozott, illetve azzal, hogy mennyire vagy mennyire nem maguk a sztárok írják ezeket a soknullás bevételt hozó regényeket.

"Nicole Richie-nek két kiadott regénye van. Hilary Duff tavaly adta ki első, Elixír című regényét. Lauren Conrad, a szőke reality-sztárjelölt nemrég kötött szerződést a HarperCollinsszal egy Madison nevű áskálódó, alattomos hollywoodi hercegnőről szóló trilógia megírására. Nicole Polizzi, más néven a 'Jersey Shore' című MTV-s műsorból ismert Snooki, januárban kiadott egy regényt, noha a New York Times-nak tavaly elmondta, hogy mindössze két könyvet olvasott életében. 'A Shore Thing' című műve hamar a New York Times bestseller listájára került."

És bár a csili-vili borítókon a hírességek neve szerepel mint szerző, a legtöbb esetben nem vagy csak nagyon kis mértékben ők azok, akik fáradságos órákat töltenek a könyvek megírásával. Az úgynevezett szellemírók pedig, akik a valódi munkát végzik, legfeljebb a köszönetnyilvánítás apró betűs részében kapnak helyet. A kiadók tisztában vannak mindezzel, de a nyilvánosság előtt ritkán esik szó róla, hogy valaki más írta a könyvet.

"Ms. Duff, énekesnő és színésznő, akinek a regényét októberben publikálta a 'Simon & Schuster Books for Young Readers', egy interjúban elmondta, hogy a könyv cselekménye és szereplői tőle származnak. Azt mondta, eszébe sem jutott a társíróját a köszönetnyilvánítás helyett a borítón feltüntetni. "Ez az én történetem," mondta Ms. Duff. "Az én könyvem. Én írtam, ő csak segített eligazodnom a folyamaton.""

Bár megértem, hogy a parfümök és ruhamárkák mellett a könyvek is majdhogynem kötelező részévé válnak a hírességek által fémjelzett termékek sorának, fölmerült bennem a kérdés, hogy nekünk, földi halandóknak miért nem segít valaki "eligazodni a folyamaton." Mind tele vagyunk ötletekkel, amikből szuper regényeket meg filmeket lehetne csinálni, hahó, ki írja meg helyettünk? Éveket dolgozunk érte, a legtöbbünk számára mégis csak álom marad, hogy a saját könyvét tarthassa a kezében.

Persze, csakis azért akarom, hogy kiadjanak, hogy aztán így jelenhessek meg a könyvem bemutatóján:

Egy cseppet elszomorít.

P mint plágium, avagy Now I'm Pissed

Úgy terveztem, hogy írok egy szép kis bejegyzést a párbeszédekről, de történt valami, ami jobban felháborít annál, minthogy szó nélkül elmenjek mellette. Nem szeretek konfliktusba kerülni és általában a legjobbat feltételezem másokról, de egy ilyen egyértelmű sértést nem tudok csak úgy félretenni.

Felfedeztem, hogy a blogom másolás áldozata lett. Egész véletlenül keveredtem az illető blogjára, gondoltam, hurrá, valaki azzal foglalkozik, amivel én, megnézem, mi mondanivalója van. Megláttam egy bejegyzést, és rögtön eszembe jutott, hogy jé, erről én is írtam mostanában, elolvasom, hátha mond újdonságot.

Nemhogy újdonságot nem mondott, de az írója még arra sem volt képes, hogy rendesen másoljon. Az elején igyekeztem hinni benne, hogy paranoiás vagyok, bárki leírhatja ugyanazokat a dolgokat, de nem sikerült. Az illető semmi mást nem csinált a bejegyzésében, mint az enyémet variálta. A szófordulatok, a bekezdések tagolása és tartalma megegyezik, sőt még annyi fantáziája sem volt a drágának, hogy a legelső, felvezető mondatot megváltoztassa. Ha már másol, legalább ennyi esze lehetett volna. Több ismerősömet megkértem, hogy olvassák el, hasonlítsák össze a két bejegyzést, és mindenféle háttérismeret nélkül mondták, hogy egyértelmű a dolog.

Nem is az háborít fel igazán, hogy felhasználta a gondolataimat a saját írásához, ezt bárki megteheti. Én is használok referenciát, utánaolvasok dolgoknak egy-egy bejegyzés megírása előtt, de amit végül leírok, az mindig a saját tapasztalatom, véleményem. Ha az illető annyira életképtelen, hogy ilyen mértékű másolásra szorul, milyen jogon osztogat tanácsokat másoknak és állítja be úgy, hogy igen, az ő tapasztalata aztán példaértékű, csinálja mindenki azt, amit mond? Egyáltalán milyen jogon nevezi magát írónak?

Nem fogok ujjal mutogatni, hogy ez meg az volt. Ha igazam van, az illető úgyis magára ismer, és remélhetőleg kétszer meggondolja, mielőtt újra plagizálni kezd. (Mert mostantól figyelek, mwhahahaha!) Vagy legközelebb legalább ügyesebben csinálja...

Elnézést kérek, amiért nem mindenkit érintő témára használtam a mai bejegyzést, de annyira felháborított a dolog, hogy muszáj voltam leírni. Kettős érzés egyébként: a felháborodás mellett elégedettséggel tölt el, hogy valaki, aki a bejegyzéseiben a többi amatőr írónál felsőbbrendűnek állítja be magát, érdemesnek tartotta szegény tapasztalatlan, hozzá nem értő személyemet, hogy róla másoljon... Pff.

Merengés

Annyi minden történt mostanában az életemben, hogy a blogra alig maradt idő. Talán észrevettétek, hogy ritkábban születik új bejegyzés, mint korábban. Most sem írásos témáról lesz szó, közvetetten fogok csak kitérni rá, mégis úgy érzem, hogy ezt le kell írnom.

Az elmúlt egy hétben nem egy, de két számomra fontos ember is életét vesztette. Egyikük halála, bármennyire nem szép ilyet mondani, nem ért váratlanul. A másik... alig vagyok képes felfogni. Nem volt idős, mindig mosolygott és annyi életerő sugárzott belőle, amit nagyon kevés embernél tapasztaltam még. És mindez egyszerűen nincs többé.

Fáj és megrémiszt, hogy ilyesmi megtörténhet. Rettegek, hogy bármelyik nap valamelyik szerettem kerül sorra. Tudom, hogy a testünk valamikor majd feladja a harcot, és újra részévé válunk a Nagy Egésznek. Ha saját magamra gondolok, természetesnek látszik és nem bánom, hogy egyszer bekövetkezik. Csak akkor fáj, ha valaki olyat veszítünk el, aki közel állt hozzánk. Akinek, úgy érezzük, nem kellett volna még meghalnia. Akiről mindeddig nem is tudtuk, mennyire hiányozna...

Ugyanakkor mindezek árnyékában olyan erővel tölt el az élni akarás, a szárnyalás, a saját lényem kiteljesítésének vágya, amilyen erőt csak az efféle tragédiák képesek kelteni az emberben. Még a legnehezebb időkben is annyi csoda vesz körül, annyira leírhatatlan boldogsággal tölt el maga az Élet, hogy egyetlen napot sem akarok elvesztegetni mindabból, ami megadatott. Amiket én fontosnak érzek, talán nem számítanak az idő végtelen folyamában, de ha még ezekért sem vagyok képes tenni, akkor mi értelme van az ittlétemnek, és mi értelme lesz majd a halálomnak?

Az írás az, amit szeretek. Úgy érzem, ebben tudok kiteljesedni, mert olyasmit ad, amit semmi más ezen a világon. Így hát azon fogok dolgozni, hogy jobb legyek benne. Hogy ezzel tudjam elérni mindazt, amire vágyom az életben, és ne kelljen olyan kompromisszumokat kötnöm, melyek nem vezetnek sehová. Nem tudom, mi vár rám, meddig fogok élni, de úgy érzem, ez fényt és színeket adhat az üres hétköznapoknak.

Felteszem nektek is a kérdést, örülnék, ha válaszolnátok rá: ti miért írtok? (Az előző kommentekre, ígérem, válaszolni fogok, de még nem jutottam el odáig.)

A fanfictionök védelmében

Fanfictionnek az olyan műveket nevezzük, melyek alapjául egy már létező regény, film, játék, stb. világa, szereplői, helyzetei szolgálnak. A műfajnak ma már létezik valódi személyeket, többnyire hírességeket szerepeltető változata is.

Nem csak külföldi oldalakon, de itthon is többször láttam a fanfiction írókat más tollával ékeskedő, lusta, fantáziátlan jelzőkkel illetni. Ennek oka az lehet, hogy a rajongói alkotások elárasztják az internetet, és mivel gyakorlatilag bárki bármit közzétehet, bőven akadnak köztük mindenfajta igényességet nélkülöző írások. Sokan arra biztatják ezen művek szerzőit, hogy ne pazarolják ilyesmire az időt, írjanak inkább saját történetet.

A probléma ugyanakkor nem a fanficekkel van. A fanfiction szabályai  nem sokban térnek el a saját művekétől, a megírásukhoz ugyanolyan eszköztárra van szükség. A különbség annyi, hogy ebben az esetben az író kézhez kap egy alapot, amire építkezhet. Ha ezt nem tudja úgy kihasználni, hogy élvezhető alkotás szülessen, akkor egy önálló művel, amely jóval több háttérmunkát igényel, még kevesebb sikere lesz.

Éppen ezért nem tartom időpocsékolásnak a fanficírást. Tökéletes kiindulási alap, ha az ember először próbálja elsajátítani az írás művészetét; ha gyakorolni akar; ha kell egy kis bemelegítés, mielőtt beleveti magát abba a trükkös jelenetbe a saját történetében; ha egyszerűen írni van kedve és ki akarja ereszteni a gőzt.

A fanfictionnek emellett van még egy nagyon hasznos tulajdonsága: rajongóktól rajongóknak szól, akik az íróhoz hasonlóan tisztában vannak az alapművel és ugyanúgy lelkesednek érte. A fanfictiont írók és olvasók éppen ezért nagyon összetartó közösség, akik kölcsönösen támogatják és biztatják egymást a hozzászólásaikkal, kritikáikkal.

Aki fanficet kezd írni, annak valószínűleg a kezdetektől akadnak olvasói, de ez nem jelenti, hogy a művéből az igényesség és a kreatív megoldások teljességgel hiányozhatnának. Egy szintet ugyanúgy el kell érnie, különben egy idő után nem lesz elég a népszerű szereplők neve, hogy megtartsa az olvasót.

Ami pedig a legfontosabb: fanfictiont, ugyanúgy, mint saját történetet, azért ír az ember, mert szereti. Örömet okoz neki, és egyedül ez számít.

Káosz és kitartás

Úgy gondolom, ha komolyan akarunk foglalkozni az írással, akkor (az előző bejegyzésből kiindulva) munkaként kell kezelnünk és be kell építenünk a napirendünkbe, bármennyire is úgy érezzük, hogy épp nincs rá időnk vagy energiánk.

Hiszek benne, hogy a rendszeresség és a kifogások félretétele kifizetődik, de mit tehet az ember, ha az életében olyan pontra érkezik, amikor minden - saját és mások által - felhalmozott trutyi egyszerre ömlik a nyakába?

Hasonlóan érzem magam, mint a falra szögelt eprek a képen, vagy egy műanyag palack, amit teljesen kilapítunk, mielőtt a kukába hajítanánk. Ideges vagyok és feszült, mindenekelőtt pedig fáradt, mintha nem is tizenhét éves lennék, hanem hetven.

De nehézséget mindig, mindenhol, mindenben találni. Holly Lisle író, aki jelenleg is komoly egészségügyi gondokkal küzd, beszélt nemrégiben arról, hogy miért nem hagyhatjuk, hogy a gondok, legyenek bármilyen jellegűek, túl sokáig megállítsák az életet. Kétségbeesett kérdéseket teszünk fel magunknak és sajnálkozunk, de közben el kellene gondolkoznunk azon, amit nem lenne szabad kikerülni: mi van, ha a közeljövőben nem fogom magam ettől jobban érezni? Sőt mi van, ha mostantól minden egyes nap szembe kell néznem ezzel? Mi van, ha a szar lesz az új normális?

Hagynom kellene, hogy az önsajnálat és a negatív, nyomasztó érzések órákra, napokra, vagy ki tudja mennyi időre eltántorítsanak azoktól a dolgoktól, amiket meg kell tennem, amik örömet okoznak? Nem hinném. Ha elmulasztani nem is tudom, meg kell találnom magamban az erőt és kitartást, hogy képes legyek építeni erre az állapotra is.

Az írás az, amit szeretek. Nem érzem, hogy épp kedvem van hozzá, nem vagyok hű de megihletett, mégis előttem villog a vázlatokat tartalmazó dokumentum. Mert bármennyit küszködök is, hogy egy épkézláb mondatot összerakjak, még ha tiszta fejjel el is vetem, amit ma írok, megéri. Mert fontos, és mert jobban érzem majd magam, ha visszanézve azt látom, hogy erős tudtam maradni még a problémák kellős közepén állva is.

Ha most nem teszem meg, az élet nem fog várni rám.

Az írás munka és kihívás

Egyetlen hosszabb lélegzetvételűnek szánt írásomat sem fejeztem be eddig. Ennek részben az az oka, hogy csak mostanában kezdtem el komolyabban foglalkozni a témával és belátni, hogy az írás, mint bármely más művészeti ág, igenis munka, és gyakorlást igényel. Életünk végéig tanulhatjuk, alkothatunk szebbnél szebb dolgokat, de tökéletesen elsajátítani akkor sem lehet, mert minden egyes alkotás új kihívást jelent. 

credit

Thomas Mann azt mondta: "Író az, akinek az írás nehezebben megy, mint másoknak." És én egyet is értek vele; ha nem csak kötelességből vagy unaloműzésként firkálgatunk, akkor az írásba, sőt az előtte lévő tervezési folyamatba beleölt idő- és energiamennyiség elképesztő mértékű lehet, legyen szó bármilyen műfajról.

Egy másik, de az előzőhöz szorosan kapcsolódó oka az eddigi kudarcomnak az, hogy mielőtt belevágtam volna az írásba, nem készültem fel eléggé. Jött egy ötlet, egy szimpatikus szereplő, egy érdekes párbeszédfoszlány, és abba kapaszkodva azonnal gépelni kezdtem. Bepötyögtem pár oldalt, fejezetekig is eljutottam, de mikor elértem arra a pontra, ahonnan az ihlet származott, elakadtam. Nem tudtam, hová tart a történet, merre induljak tovább, sőt általában az odáig vezető eseménysor is logikai hibáktól hemzsegett. Nem volt cél, amit szem előtt tarthattam volna, nem tudtam, hogy valójában miről is akarok írni, így a szereplők hiteltelenek voltak, a párbeszéd lapos, a cselekmény értelmetlen.

Itt köszön vissza az első bekezdés témája: külföldi oldalakat böngészve és saját tapasztalataimat szem előtt tartva jöttem rá, hogy az írás mint művészet több munkát és odafigyelést igényel, mint egy iskolai feladat megoldása. Nehéz, de nem lehetetlen, és a tanulás útja számtalan új izgalmat rejt.

Sok helyen hallottam, hogy egyesek számára a tervezés beárnyékolja a kreatív alkotás folyamatát, elveszi az írás során való felfedezés örömét. Szerencsések, akik mindenfajta útmutató nélkül tudják, merre kell indulniuk, hogy ne ütközzenek zsákutcába és eljussanak a befejező sorig.

Én nem tartozom közéjük, így a legutóbbi írásomba felkészülten fogok belevágni. Környezetet teremtek, jobban kiismerem a szereplőimet, mint saját magam, gyakorlom a beszédstílusukat és eltervezek a regényben minden jelenetet, mielőtt akár azt begépelném, hogy "Első fejezet." Ez nem jelenti, hogy nem hagyok teret az írás közben való változtatásnak, sőt boldog leszek, ha az egész önálló életre kel közben és új, meglepő irányokba terel. De kitűzök egy célt, amit a történettel el akarok érni, és az összkép tekintetében ahhoz tartom magam.

Hogy meglesz-e az eredmény, nem tudom. Az viszont tény, hogy már hetek óta a tervezés fázisában tartok, egyetlen sort sem írtam még le a konkrét műből, a lelkesedésem viszont szemernyit sem csappant ezáltal, sőt ahogy újabb és újabb részleteket tudok meg a történetről, egyre csak nő, és alig várom, hogy végre elkezdhessem az írást. Ez azért mindenképpen biztató :)

Nincs kifogás!

photo credit: JohnONolan via photo pin cc

Amióta csak emlékszem, történetek keringtek a fejemben, ötletek, varázslatos kalandok és szereplők, akiknek a sorsát nyomon követtem. Napról napra tovább szőttem a mesék fonalát, csodás helyeken jártam gondolatban, ahová a valóságban talán sosem jutok el. Mindig vágytam a saját kalandomra; kicsiként sokat keseregtem az unalmas életem miatt, míg a kedvenc mesehőseim epizódról epizódra megmentik a világot.

Aztán felfedeztem az írást. 

Van az a mondás, hogy írd meg a könyvet, amit szívesen olvasnál. Évek óta foglalkoztat a gondolat, volt is néhány próbálkozásom, de valamilyen kifogás mindig megakadályozta, hogy eljussak a befejező sorig.

Van, hogy észre sem veszem magam, és nyugodt lélekkel kezdek mást csinálni a számítógépen, mint amiért eredetileg bekapcsoltam. Szeretném viszont azt hinni, hogy ez a hirtelen felindulásból létrehozott blog nem fogja hátráltatni a célt, hanem inkább üzemanyaggal látja el a lelkesedésem, ha megoszthatok dolgokat arról, ami fontos nekem és ami már egy ideje kiteszi a mindennapjaimat: az első regényről, melyet szándékomban áll az első szótól a "Vége" feliratig megírni.

Ha évekig tart, hát addig. Ha vért kell izzadnom az üres lapon villogó kurzor előtt, mire megtalálom a tökéletes kezdőmondatot, legyen. Ha rajtam kívül senki nem lesz kíváncsi rá, nem bánom. De meg fogom csinálni, mert ez az, amit igazán szeretek, és megéri az áldozatot.