E mint elbeszélői nézőpont - Egyes szám első személy

Az elbeszélői nézőpont az a módszer, amit az író a történet közvetítésére választ. Ez határozza meg, hogy milyen szemszögből láttatjuk az eseményeket. A nyelvtani számot, személyt ismerjük: egyes szám első, második harmadik, többes szám első, második, harmadik. A történetírásban azonban a nézőpont sokkal többet jelent, mint az én-te-ő-mi-ti-ők, és számtalan dolog kifejezésére szolgálhat. Erre későbbi bejegyzésekben ki fogok térni, először azonban nézzük végig a leggyakrabban használt elbeszélői nézőpontokat. Ma az egyes szám első személyről lesz szó.

E/1. személy és altípusai:

Ez a legközelebbi nézőpont, mivel egyetlen személyen keresztül láttatja az eseményeket. Csak azt mutatja meg, amit ez az egy ember érez, tud, tapasztal. Bensőséges érzetet ad, mert közvetlenül benne vagyunk az elbeszélő fejében. Vigyázni kell azonban, hogy megőrizzük ezt a közelséget és tényleg úgy írjunk, mintha a narrátor bőrében lennénk, különben könnyen megtörténhet, hogy elmondjuk az olvasónak, mi történik, ahelyett, hogy megmutatnánk a szereplő fejével. Hogy érthetőbb legyen, íme két példa:

Példa 1: Már a földszinten jártam, mikor eszembe jutott, hogy a mobilom otthon maradt. Miközben fölszaladtam a lépcsőn, előkotortam a kulcsomat. Egy darabig vacakoltam a zárral, majd miután sikerült kinyitnom, a konyhába siettem. A telefon az asztalon volt, rajta egy új üzenet. Remegő kézzel megnyitottam.

Példa 2: Már a földszinten jártam, mikor eszembe jutott, hogy a mobilomat odafönt hagytam. Csak ez hiányzott! Amennyire ez az átkozott magassarkú engedte, fölsiettem a lépcsőn. A kopogásom valószínűleg az összes szomszédot fölzavarta, de ebben a pillanatban még ez sem érdekelt. A táskám mélyén, valahol a tucatnyi gyógyszeres doboz alatt kitapogattam a lakáskulcsot. Megcéloztam vele a zárat - nem talált. Argh... ennek is egyedül Ő az oka! A harmadik próbálkozásra végre bejutottam, és fölkaptam a konyhaasztalról a telefont. A képernyőn egy új üzenet villogott. Francba. Ugye nem...?

Remélem, érződik némi különbség. Mindkettő egyes szám első személy, ugyanazt a szituációt írják le, mégis teljesen más hatásuk van. Az első monoton, és semmiféle közelséget nem érzünk az elbeszélő iránt, hiába "én" az alany. Tudjuk, hogy ezt meg ezt csinálta, mert az író szépen elmagyarázta nekünk. A másodikban magának a szereplőnek a reakcióit látjuk, mintha tényleg éppen átélné a helyzetet: az író nem elmondta, hanem megmutatta a történést.

E/1. személy, múlt idő: az egyik leggyakoribb elbeszélési mód. Az elbeszélő fejében vagyunk, azt mondja el, ami éppen történt vele, és nincs tudomása arról, hogy mi fog történni. Az előző példa ide sorolható.

E/1. személy, jelen idő: olyan hatást kelt, mintha az adott pillanatban zajlanának a dolgok, az elbeszélő pedig mintegy kommentálja az eseményeket. Nem tudja előre, hogy mi fog történni.

Példa: Már a földszinten járok, mikor eszembe jut, hogy a mobilomat odafönt hagytam. Csak ez hiányzott! Amennyire ez az átkozott magassarkú engedi, fölsietek a lépcsőn. A kopogásom valószínűleg az összes szomszédot fölzavarja, de most még ez sem érdekel...

E/1. visszatekintő jelleggel: szintén az elbeszélő fejében vagyunk, ugyanazt tapasztaljuk, amit ő, azzal a különbséggel, hogy a szereplő már átélte egyszer ezeket az eseményeket és csupán visszatekint rájuk, vagyis tudja, hogy mi várható a történet folyamán.

Példa: Már a földszinten jártam, mikor eszembe jutott, hogy a mobilomat odafönt hagytam. Amennyire az az átkozott magassarkú engedte, visszasiettem a lakásba. Ha akkor tudom, milyen nagy árat fizetek majd ezért a késedelemért, cseppet sem érdekelt volna a vacak telefon.

*

Ennyi lett volna mára. Amint vége az A-Z kihívásnak és nem kell betűkhöz igazodnom, tovább folytatom a nézőpontok témakörét.

Ti hogy álltok az egyes szám első személlyel? Ki a kedvenc ilyen elbeszélőtök?