Annyi minden történt mostanában az életemben, hogy a blogra alig maradt idő. Talán észrevettétek, hogy ritkábban születik új bejegyzés, mint korábban. Most sem írásos témáról lesz szó, közvetetten fogok csak kitérni rá, mégis úgy érzem, hogy ezt le kell írnom.
Az elmúlt egy hétben nem egy, de két számomra fontos ember is életét vesztette. Egyikük halála, bármennyire nem szép ilyet mondani, nem ért váratlanul. A másik... alig vagyok képes felfogni. Nem volt idős, mindig mosolygott és annyi életerő sugárzott belőle, amit nagyon kevés embernél tapasztaltam még. És mindez egyszerűen nincs többé.
Fáj és megrémiszt, hogy ilyesmi megtörténhet. Rettegek, hogy bármelyik nap valamelyik szerettem kerül sorra. Tudom, hogy a testünk valamikor majd feladja a harcot, és újra részévé válunk a Nagy Egésznek. Ha saját magamra gondolok, természetesnek látszik és nem bánom, hogy egyszer bekövetkezik. Csak akkor fáj, ha valaki olyat veszítünk el, aki közel állt hozzánk. Akinek, úgy érezzük, nem kellett volna még meghalnia. Akiről mindeddig nem is tudtuk, mennyire hiányozna...
Ugyanakkor mindezek árnyékában olyan erővel tölt el az élni akarás, a szárnyalás, a saját lényem kiteljesítésének vágya, amilyen erőt csak az efféle tragédiák képesek kelteni az emberben. Még a legnehezebb időkben is annyi csoda vesz körül, annyira leírhatatlan boldogsággal tölt el maga az Élet, hogy egyetlen napot sem akarok elvesztegetni mindabból, ami megadatott. Amiket én fontosnak érzek, talán nem számítanak az idő végtelen folyamában, de ha még ezekért sem vagyok képes tenni, akkor mi értelme van az ittlétemnek, és mi értelme lesz majd a halálomnak?
Az írás az, amit szeretek. Úgy érzem, ebben tudok kiteljesedni, mert olyasmit ad, amit semmi más ezen a világon. Így hát azon fogok dolgozni, hogy jobb legyek benne. Hogy ezzel tudjam elérni mindazt, amire vágyom az életben, és ne kelljen olyan kompromisszumokat kötnöm, melyek nem vezetnek sehová. Nem tudom, mi vár rám, meddig fogok élni, de úgy érzem, ez fényt és színeket adhat az üres hétköznapoknak.
Felteszem nektek is a kérdést, örülnék, ha válaszolnátok rá: ti miért írtok? (Az előző kommentekre, ígérem, válaszolni fogok, de még nem jutottam el odáig.)
Posts
Szia!
ReplyDeleteElőször is részvétem. Tudom, hogy így ismeretlenül ez nem sokat ér, meg amúgy is egy csak egy hülye szó, és rühellem is magam azért, mert csak ennyit tudok mondani. De sajnos mással nem tudom kifejezni azt, hogy mennyire együtt tudok érezni veled. Nem olyan rég én is elvesztettem egy szerettemet, akinél ahogy nálad is, nálunk sem volt épp váratlan a dolog, de erre felkészülni sosem lehet...
A kérdésedre a válasz pedig, hogy miért írok? Sokszor csak azért, mert ilyenkor nem kell az életemen gondolkodnom. Mert bár a lelkem egésze benne van a történetben, mégis jó más bőrébe bújva létezni. Ott le tudom vezetni a felgyülemlett fájdalmat, energiát vagy esetleg a boldogságomat :) Ki tudom élni rajta a kreativitásomat, és elvarázsol. Egyszerűen csak imádom csinálni :)
Ami pedig a komiválaszokat illeti, ráérsz velük! Előbb fogadd el a történteket, és utána jöhet minden "kötelesség".
Ennyi lettem volna, jövök amint lesz valami fejlemény :)
xoxo, Nocy
Szia!
ReplyDeleteNa haragudj, hogy ismeretlenül rád írok, és nézd el nekem, hogy én is csak ezt a sablonos szót tudom mondani: részvétem!
Nemrég akadtam a blogodra, és kezdtem olvasgatni a bejegyzéseket, de nagyon tetszik!
Főleg azért is, mert én is szeretnék író lenni,és szívesen olvasom a tanácsadó cikkeket.
Nem terveztem, hogy kommentelek valamikor is, de ez a kiírásod megfogott.
Én is gyakran gondolkozom azon, hogy mikor veszítem el a szeretteimet, és hogy mit is fogok akkor csinálni. Tudom, hogy most elég kényelmes életem van, mert itt van mellettem a családom, és nincs sok gondom az életben, csak a tanulás. De nagyon félek, hogy mi lesz, amikor majd..., eljön az is. Meg aztán olyan hihetetlennek tartom, hogy valaki az egyik percben itt van, aztán meg csak a hideg testét látjuk. Hová lesznek a gondolatai, mi lesz az álmaival, amiket nem volt alkalma megvalósítani?
Nekem egyáltalán nem tetszik a gondolat, hogy most itt vagyok, és nekem is vannak terveim, stb, és egyszercsak nem leszek. Nem élhetem át többé azt, amit szeretek, és ez rossz. Tudom, hogy ezek mind csak engem foglalkoztatnak, és hogy ennél sokkal fontosabb kérdések is vannak, de engem akkor is idegesít, hogy nem csinálhatom tovább azt, amit szoktam.( A világ persze ugyanúgy működik tovább nélkülem is, csak én nem leszek benne. Akkor most minek vagyok itt? Ez nekem kicsit értelmetlen.)
Igyekszem észben tartani ezt a tényt, és próbálok úgy cselekedni, hogy ne bántsam meg a szeretteimet, mert ha megtenném, lesz majd olyan idő, amikor azt mondanám, nem így kellett volna, de akkor már sírhatok...
Mióta a múlandóság nyomasztó gondolata szöget ütött a fejemben, igyekszem úgy csinálni mindent, hogy kiélvezzem az életet, mert egyrészt nem tudom, mikor kerülök én sorra, másrészt nem akarok olyan helyzetbe kerülni, hogy akkor bánjam meg egy tettemet, szavamat, amikor már késő. Néha persze elegem van abból, hogy miért foglalkozzak ennyi mindennel egyszerre, és akkor mégis kicsúsznak azok sértések, és bántások. Ezen még van mit dolgoznom.
Én miért írok? Hát, először kb. egy, másfél éve tettem egy olyan kijelentést, hogy író szeretnék lenni. Mikor németórán a "Was möchtest du werden?" kérdésre a "Schriftsteller" választ adtam, drága tanárom majdhogynem a szemembe röhögött, hogy abból nem lehet megélni. Nagyon idegesített, amiért ezt mondta, de nem tudtam neki mivel visszavágni. Akkoriban még egy betűt nem írtam, többnyire csak a fejemben volt egy két jelenet. Azóta már elkezdtem írogatni, és rájöttem, hogy nem érdekel, ha nem lehet belőle megélni, én ezt akarom csinálni. Naív vagyok, és azt képzelem, hogy a munka mellett tudom majd csinálni, és majd csak lesz valami.
Én azért írok, mert imádom azt semmivel sem helyettesíthető érzést, amikor éppen írás közben vagyok, és az újabb és újabb gondolat, amit papírra akarok vetni egymás után bukkan fel a fejemben. (Ez a mondat elég furára sikeredett, talán azért, mert ez is egy megfogalmazhatatlan érzés. Vagy csak túl gyerek vagyok még a megfogalmazásához :P xD)
Meg hát azért is, mert abban a kis kreált világban bárki és bárhol lehetek a szereplőimen keresztül. Talán hiba, de én még ott tartok, hogy minden egyes helyzetbe én vagyok "belekonvertálva". A legelső írásom úgy készült, hogy egyik ábrándozásomat olyannyira láttam magam előtt, mintha egy filmet néznék, és egyszerűen meg kellett próbálnom, hogy le tudom-e írni. Onnantól kezdve azt gondolom magamról, hogy nem vagyok reménytelen. (Illetve megerősített az egyik barátnőm véleménye is, aki rendületlenül olvassa és megjegyzéseket fűz azokhoz a firkálmányokhoz, amiket elé rakok.)
Hát hozzászólásnak ez elég hosszú lett, remélem nem haragszol érte. Úgy voltam vele, mint Te is, egyszerűen úgy éreztem, le kell írnom...
Legyen sok szép élményben és írásban részed!^^"
Üdv: Piper
Nocy: Hidd el, igenis sokat ér, hogy vetted a fáradtságot és írtál. Nagyon jól esik pont azért, mert "ismeretlenül" is megtetted. Őszinte részvétem a veszteségedhez. Tényleg nem lehet rá felkészülni akkor sem, ha tudod, hogy előbb-utóbb bekövetkezik...
ReplyDeleteAmi az írást illeti, csodálatos egy dolog, az biztos. Jó hatással van a lélekre. :)
Piper:
ReplyDeleteNem hiszem, hogy egyedül téged foglalkoztat ez a dolog. Legalább ketten vagyunk. ;) Szerintem pont ez az, ami fontos kérdés. Szeretném tisztázni magamban, hogy mit is gondolok erről és utána megbékélni vele, mert egyrészt nem azért vagyunk emberek, hogy öntudatlanul barbárkodjunk a világban, másrészt pedig tudom, hogy változtatni sajnos nem lehet rajta, és nem akarom az egész életemet az elmúlástól való félelemben tölteni.
Én is igyekszem úgy élni, ahogy te: hogy ne bánjak meg semmit, mert bármelyik nap lehetne az utolsó. Nem éri meg fájdalmat okozni másoknak még akkor sem, ha ők bántottak meg - ha csak éppen rossz napom van, akkor meg főleg nem. Fájdalmasan tanultam meg ezt a leckét, és még mindig bűntudatom van korábbi dolgokért. Könnyebb, jobb ezt elkerülni és minden helyzetben figyelni a szeretteinkre - mi is kiegyensúlyozottabbak leszünk tőle.
Ami az írást illeti, megint csak azt tudom mondani, hogy legalább ketten vagyunk naivak. :) Számomra ez az, amiben megtaláltam önmagam, és nem vagyok hajlandó mondjuk mérnöknek tanulni csak azért, hogy meg tudjak élni. Szeretnék a könyvkiadás területén dolgozni (még ha engem nem is publikálnak soha), és tapasztalatot szerezni külföldön. Ott egész más ez a rendszer, mint itthon, és úgy vettem észre, meg lehet belőle élni. :P
Nem hiszem, hogy hiba lenne, ha megadat konvertálod bele a jelenetekbe. Teljesen függetlenedni nem tudunk saját magunktól, és csakis a saját tapasztalatainkon, érzéseinken keresztül ismerhetjük meg másokét. Én is mindig benne vagyok a szereplőim helyzetében még akkor is, ha tőlem különböző alakok és egész máshogy reagálnak, mint ahogy én tenném. :)
Tényleg hosszú egy komment lett, azért nem is jelenítette meg először, mert betette nekem a spam mappába és jóvá kellett hagynom. De félre ne értsd, iszonyúan örültem neki, és hálás vagyok, amiért megosztottad velem mindezt annak ellenére, hogy eredetileg nem akartál hozzászólást írni. Az ilyen dolgokért indítottam blogot. :)
Szép napot és sok szép irományt kívánok neked!
Ez jó, akkor most is okosabb lettem valamivel:)
ReplyDeleteHa kommentelek majd máskor is, igyekszem rövidre fogni, hogy ne legyen belőle gubanc;)
(Amúgy én is hasonlót néztem ki magamnak egy egyetemen: sajtó- média- és könyvkiadás szakirány.*.*)
A külföldre menés nekem is megfordult a fejemben, de aztán elég erősen hatott a lelkiismeretemre, mikor ofőm előhozta azt a témát, hogy ingyen tanulunk az állam pénzén, a legtehetségesebbek ilyen-olyan ösztöndíjjal kimennek külföldre a tanulmányuk utolsó éveire, ottmaradnak, és az ottani kultúrát növelik meg fejlesztik fel a munkájukkal. Érdekes meglátás, de ő már csak ilyen...
Köszönöm a választ, szia :)
Csak örülök a hosszú kommenteknek, semeddig nem tart engedélyezni. ;)
ReplyDeleteÉn sem szeretnék külföldön maradni, csak gyakorlatot szerezni, elvégezni egy-két ottani képzést, és a tapasztalatokat hazahozni. Még a végén kollégák leszünk. :D
Én köszönöm, hogy írtál. :)