Novella - Seventy Times Seven

Tudom, az utóbbi másfél hétben teljesen kihalt a blog, és ez az áprilisi minden-nap-van-bejegyzés után különösen feltűnő. Az érettségi miatt nem volt időm, és amíg június végén túl nem vagyok a szóbeliken, nem is tudok majd rendszeresen frissíteni. Eltűnni azért nem szeretnék, ebben az időszakban is találhattok majd ilyen-olyan apróságokat a blogon.

Úgy gondoltam, felteszek egy rövid kis irományt, hogy mást is lássatok tőlem, ne csak a példálózást. Két évvel ezelőtt íródott, tehát nem egy mai darab. Ennek a számnak a szövege inspirálta, kiragadott részlet egy még meg nem írt regényből.

Seventy Times Seven

Fájdalmat okozunk egymásnak, ahogy csak a legjobb barátok tudnak. Nem mondod ki, nem mondom ki, mégis minden szavunkban ott van, mindketten tudjuk (és őszintén remélem, hogy tudod, mert nem akarok arra gondolni, hogy neked ennyit sem ér az egész).

Legszívesebben ujjal mutogatnék, hogy te kezdted, temiattad van az egész, én csak védem magam, mert máshogy nem megy, de lenne értelme? Tudom, hogy nem. Azt hiszem, nem értenéd. Azt hiszem, te csak érzed, hogy valami nincs rendben, érzed, hogy valami megváltozott, de nem tudod még rátenni a kezed. Értenéd, ha elmondanám? Talán. Vagy talán megrántanád a vállad, nem vennél komolyan. Talán végig sem hallgatnál. Bevallom, félek kipróbálni.

Gyűlölni akarlak, sőt a hév pillanatában azt kívánom, bárcsak mennél el messzire, bárcsak ne jönnél vissza, és bűntudattal gondolok rá, hogy egy idő után nem is hiányoznál. Nekem nem (ó, micsoda hazugság!), de mások itt ragadnának nélküled, és engem továbbra se tartanának semmire, mert a szemükben csak veled együtt érek valamit. 

Ez az, amit a legjobban utálok, tudod? Hogy nem teszel semmit, mégis szeretnek (igazán szeretnek?!), és senki más nem látja a hibáidat, senki mást nem zavar, hogy még egy medúzának is több gerince van nálad. Irigység? Részben, elismerem. Mert volt idő, mikor olyan akartam lenni, mint te, azt akartam, hogy engem is így szeressenek, és utálom, de még most sem vagyok független tőled.

Heh, valószínűleg nem leptelek meg. Mindig is tudtad, hogy te vagy az első, én meg csak kulloghatok a nyomodban. Így van ez már egészen kicsi korunk óta. De tudod mit? Vége. Elhagylak, és elhagyok mindenki mást is, aki olyan, mint te, mert nincs szükségem többé a látszatra. Veled nem lehet a vízen járni, miután elsüllyedt a hajó.

Ma azt mondtad, igazából senki nem kedves, mindenki megjátssza magát. Megdöbbentem, nem vártam volna ezt pont a te szádból, aki minden színész királynője lehetne, miközben nem is ismeri a szerepét. Legszívesebben a képedbe röhögtem volna. Nevetséges, amit művelsz, és egyenesen gyomorforgató, hogy imádják. Imádják és te élvezed, fürdőzöl a dicsfényben, amivel eláraszt a közönséged, élvezkedsz a hamis bókokon, az üres kijelentéseken, mialatt én a sarokba hányok. Undorító. De tudod, mire jöttem rá? Hogy megérdemled. Amíg ettől megelégszel, nem is jár neked más.

Sokáig azt képzeltem, hogy együtt fogunk a magasba szállni, repülni, míg el nem érjük a csillagokat, de az elmúlt napokban képen csapott a valóság. Én már messze a föld felett lebegek, míg te csúfosan lent ragadtál. Lent az agymosott tömeg közepén, az Álszent Palota gyémántos trónján.

Felteszem magamnak a kérdést: akarok-e szállni, ha nincs, aki velem jön? Akarok-e látni, ha mindenki más boldog a sötétben? Egyedül vagyok itt fent, egyedül vagyok itt bent, de ha magadtól nem érsz el, én már nem mehetek hozzád. Túl nagy lett a távolság, és ha nem tudsz mellém állni, már nem vagyok hajlandó várni rád. Ha valaha úgy döntesz, hogy kellek, hát szaladj, szaladj és küzdj, amíg meg nem látsz magad előtt. És mikor újra karnyi közelségbe érsz, hidd és tudd, hogy kinyúlok érted, magam mellé rángatlak, aztán soha többé nem engedlek el.