18/08/2010

"Az írás az egyetlen olyan dolog..."


"Writing is the only thing that, when I do it, I don't feel I should be doing something else."
- Gloria Steinem

Írni, írónak lenni nem könnyű, bármilyen életszakaszban is van az ember. De a legnehezebb dolguk talán mégis a tiniknek, fiatal felnőtteknek van.

Néhány évig én is beleesem még ebbe a kategóriába, ezért döntöttem úgy, hogy megosztom az ezzel kapcsolatos gondolataimat.

Az írás régóta elveszi az időm egy részét, mégsem tartok egyetlen percet sem elvesztegetettnek. Úgy érzem - és azt hiszem, ez már nem is fog változni -, hogy az alkotással járó izgalom és munka az egyik legfantasztikusabb dolog, amit eddig megtapasztalhattam. Természetesen vannak más, "való életbeli" dolgok, amiket csak fiatalon élhetek át, ezeket ugyanúgy nem cserélném el semmiért. De az írás a szenvedélyem, és ha hiányozna az életemből, a mostani énem jóval szegényebb lenne.

Ettől függetlenül vannak dolgok, amik igencsak megnehezítik az írói ambíciók vállalását, különösen a tinikorban:

Senki nem vesz komolyan. És ez valószínűleg így is lesz, amíg az ember ténylegesen ki nem adja az írásait. Ez a szakma amúgy is elég bizonytalan, a nem író, sőt sokszor olvasni sem szerető környezetünkkel pedig már-már lehetetlen megértetni, hogy igenis komolyan gondoljuk, amit csinálunk, és van értelme folytatni. Heh, néha még magamat is győzködnöm kell róla! Láttam mások arcát, mikor megtudták, hogy szeretek írni: "Nincs elég tapasztalatod, ugyan miről tudnál írni? Ez csak tinédzserkori dráma, majd kinövöd!" De összeszorítottam a fogam és mosolyogtam. Talán igazuk van, talán nem. Az egyetlen, amit tehetek, hogy folytatom, amíg úgy érzem, megéri. Ha tényleg írnom kell, előbb-utóbb ki fog derülni, és mások véleménye addig nem számít.

Depresziósnak és öngyilkos hajlamúnak bélyegeznek. Mikor az egyik osztálytársam megtudta, hogy szeretek írni, mielőtt bármi mást mondhattam volna, azonnal azt feltételezte, hogy halni vágyó verseket költök egy sötét sarokban. Wtf?! Másoknál talán nem ennyire drasztikus a helyzet, de az biztos, hogy sokaknak előítéletei vannak az írókkal/költőkkel szemben, és cseppet sem segít a helyzeten, ha mindemellett még tinédzser is az ember. A család jó esetben képes elfogadni, az idegenek cseppet sem érdekelnek, a legrosszabb viszont minden bizonnyal a kortársak véleménye. Ebben az életkorban vágyunk leginkább arra, hogy be tudjunk illeszkedni, de - sajnos - lassan az is csodálkozást vált ki, ha egy tini szeret olvasni. Ha emellett még ír is, azt gyakran vállalni sem meri...

Kevés lehetőség van hasonló érdeklődésűekkel találkozni. Szerencsésnek érzem magam, amiért három olyan embert mondhatok barátomnak, akik szintén írnak. Mielőtt felfedtük volna egymás előtt ezt a nem is olyan nagy titkot, gyakran majd' megfojtott a vágy, hogy végre beszélhessek valaki olyannal, aki legalább annyira lelkesedik az írói világ iránt, mint én. Rajtuk kívül is voltak, akik meghallgatták a karakterem fantasztikus háttérinfóját, vagy az aktuálisan felfedezett részletet, ami majd életre kelti a kitalált világomat, és ezért hálás vagyok nekik. Abban viszont, hogy fejlődni tudjunk, olyanok visszajelzésére van szükség, akik tudják, mit lássanak a sorok mögött és építő kritikát tudnak nyújtani. Vannak kisebb-nagyobb online közösségek, de az nem ugyanaz, mint szemben ülni más írókkal és letörölhetetlen vigyorral áradozni a legújabb ötletről.

Ugyanakkor a nehézségek ellenére előnyökkel is jár, ha az ambíciónkat nem hagyjuk elkallódni és a képességünk csiszolására törekszünk:

Új perspektívákat nyit. Valószínűleg igaz ez más művészeti ágakra is, nem csak az írásra. Ha kicsit is komolyan vesszük, a napjaink részévé válik és néha anélkül formálja a gondolkodásunkat, hogy észrevennénk. Mások helyzetébe kell képzelnünk magunkat, figyelnünk kell a részletekre és kénytelenek vagyunk a dolgok legmélyére ásni, ha hiteleset akarunk alkotni, ehhez pedig van, hogy olyan nézőpontokat is figyelembe kell vennünk, amiket korábban elítéltünk vagy elképzelhetetlennek tartottunk. Hozzásegít nem csak ahhoz, hogy idővel jobb és szebb dolgokat alkossunk, de ahhoz is, hogy a hétköznapi életünkben új szempontok nyíljanak.

Megváltoztatja az olvasás élményét. Néha még mindig nem tudom eldönteni, hogy örülök-e ennek a változásnak vagy sem. Kevesebb könyvre mondom azt, hogy jó, mert ahogy tanulom az írás művészetét, képessé válok észrevenni bennük a szerzők által elkövetett hibákat. Ez egyrészt jó érzéssel tölt el, mert biztosít róla, hogy az erőfeszítésem nem veszik kárba, de másfelől annyira idegesítenek az elszúrt dolgok, hogy gyakran képtelen vagyok végigolvasni egy olyan könyvet, amit korábban élveztem volna. Ha viszont  olyan művel találkozom, amire tapasztaltabb szemmel is azt tudom mondani, hogy hűha, akkor az eddiginél magasabb szinten tudom értékelni az írást, és még többet tanulhatok belőle.

Az iskolában/munkahelyen is jól jön :) Gimnáziumban, egyetemen, de még a munkahelyen is állandóan előfordul, hogy papírra kell vetnünk dolgokat. Ha dolgozatot, esszét vagy beszámolót kell írnunk valamiről, hatalmas előnyt jelent, ha a szabadidőnkben sem áll távol tőlünk a papír és a toll: egyrészt valószínűleg megtanultunk helyesen írni, másrészt jóval kisebb erőfeszítéssel, kevesebb idő alatt tudjuk teljesíteni a kiszabott feladatot.

Mint mindennek, az írásnak is vannak nehézségei, de ha képesek vagyunk ezeken felülemelkedni, az általában duplán kifizetődik. Azt hiszem, a későbbiekben sokat köszönhetek majd annak, hogy nem adtam fel az álmom - még akkor is, ha nem lesz belőlem publikált író.

Kíváncsi lennék mások tapasztalataira is a témában. Milyen nehézségeket támasztott a környezetetek, és hogyan próbáltatok felülemelkedni rajta? Tényleg nehezebb tiniként vállalni az írást, mint más életkorban?

5 comments:

  1. Szia!

    Nocy által találtam Rád, és meg kell mondanom, nagyon tetszik a blogod és az egész mondanivalója! Eddig ez a bejegyzés tetszett a leginkább, bár az ezt megelőzőek is hasznos tanácsokkal szolgáltak és sok dologra rávilágítottak!

    Milyen írni? :D Nos, 22 éves vagyok, úgyhogy a tinikortól talán már távol állok XD Én úgy vagyok az írással, hogy eleinte nem árultam el senkinek, de később a barátnőimnek megmutattam, akik mindvégig támogattak. Oh igen... Egészen addig, amíg nem nyitottam egy blogot, és fel nem töltöttem a fejezeteket. Mostanra túl vagyok két történeten, amiket teljesen befejeztem és odabiggyeszthettem a végére: VÉGE! Az egyik 82 fejezetes volt, a másik 40, és jelenleg is dolgozom 2 történeten :)

    Eleinte csak hobbinak fogtam fel a dolgot, azonban egyre inkább az életem részévé vált, és mostanra már eszem ágában sincs lemondani róla! Szóval ott vannak a barátnőim, akik mindig támogattak, valamint a blogolás által is tehetséges írópalánták barátja lettem! Az egyetemen is tudják rólam, hogy írogatok, és nem csak a csoporttársaim - akik mellesleg szintén ismerik az írásaim -, hanem egy-két tanárom is, akik tényleg bátorítanak és ösztönöznek a folytatásra :) A szüleim pedig... Nos, apukámat nem igazán foglalkoztatja, de anyukám tudja, és ő is mellettem áll.

    Szerencsésnek mondhatom magam, hogy mindez megadatott számomra, úgyhogy én mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy tegye meg a lépéseket, merjen nagyot álmodni!

    Angel

    ReplyDelete
  2. Angel:

    Szerencsés vagy, amiért ilyen pozitív tapasztalataid vannak :) A befejezett művekhez pedig gratulálok, nem lehetett kis munka.

    Az utolsó bekezdéssel tökéletesen egyetértek. Ahogy mondani szokták, néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Sokáig rólam sem tudta senki, hogy szeretek írni, arra pedig, hogy személyes ismerőseimnek megmutassam a történeteimet, nem is gondoltam. Most már belátom, hogy volt a dologban egy jó adag önteltség is: nem a saját gátlásaimnak tudtam be a "titkolózást", hanem másokat hibáztattam, amiért "úgysem értenék meg." Hála Istennek, már túljutottam ezen. Túl sokszor esünk ebbe a hibába, pedig akiknek fontosak vagyunk, ezzel együtt is el fognak fogadni.

    Köszönöm szépen, hogy írtál! :)

    ReplyDelete
  3. Szia!

    Igazatok van néhány dologban, de mindenkinél a dolgok máshogy történtek. Én viszont még csak tinédzser vagyok úgyhogy van tapasztalatom. :) Rólam már az egész osztály tudja, hogy szoktam írni, de nem igazán foglalkoznak vele, néhányan el is olvasták és jónak mondták, de ennyi. Valamikor megdöbbennek, hogy hogy voltam képes ennyit írni :) Ez egyszerű, imádok írni :) Csak sajnos nem mindenben tudok jót is alkotni. Nálam kicsit tök fura, ha valaki belelátna a fejemben egy teljesen más világot látna :) Mert én mindig ezt csinálom, ha unatkozok és nincs toll vagy papír, esetleg számítógép XD Elképzelem az egyik kitalált történetemet, de azokat általában azokat meg is tartom a fejemben,a többit viszont leírom és megosztom az emberekkel. Az viszont nehéz amikor kevés emberrel lehet beszélni róla, hogy mit hogy képzelek el. Általában az anyukámmal és a nagymamámmal szoktam ezeket megosztani, mert nem is tudom a barátaimnál mindig úgy gondolom "úgysem érdekelné őket, akkor meg minek jártassam a számat"
    Sokszor volt, hogy beszéltem a testvéremmel vagy bárki mással róla, de nekik olyan volt ez, mint egy idegen nyelv, túl részletesen mondtam el nekik. Hogy mondjuk ez és ez ezt meg ezt fogja csinálni, aztán meg, mintha értenék is csak annyit mondanak jó. Az nagyon fájdalmas élmény. Egyébként sosem titkoltam az írást csak a olvasást, mert nem vagyok én egy juj de nagy ész. Egyszer mikor a tanár véletlenül meghallotta, hogy olvasok szerintem el sem hitte. Pedig igen!
    Na mindegy szia :)

    ReplyDelete
  4. Zoé:

    Igen, valószínűleg mindenkinek, aki nekiáll írni, egész világok keringenek a fejében, amiket csak ő ért meg igazán. De pont azért írjuk le, hogy a legjobb tudásunk szerint megpróbáljuk átadni másoknak :)
    Tényleg nagyon fájdalmas, mikor megtapasztaljuk, hogy a körülöttünk lévők nem értik, mit is akarunk ezzel az egész dologgal. De meg kell tanulnunk elfogadni, hogy nekik más jelent örömet - azt meg talán mi nem értjük.
    Még ha személyesen nem is ismersz olyat, akivel erről tudnál beszélni, az internet tele van a legkülönfélébb írókkal, és a legtöbben, pont azért, mert hasonló helyzetben vannak, szívesen meghallgatják a többieket. Nekem például fülig ért a szám, mikor megláttam a kommentjeidet :) Igazán hálás vagyok értük (meg azért, hogy általuk lehetőségem van fecsegni :P).

    ReplyDelete
  5. Helló! Én nem vagyok író, azonban érdekel a dolog, és ismerek olyanokat, akik igen, szóval valamiylen szinten én is ebben a világban élek. Nekem sosem volt problémaám azzal, hoyg nem vettek komolyan, sőt túl komolyan vettek, és amikor csodagyereknek tekintenek, az elég komoly elvárásokat ébreszt benned magad iránt, amiket nem tudnék teljesíteni, szóval a végletek sosem jók. De amióta az önképzőkörösökkel lógok, már én is látom egy-két könyvről, amit olvasok, hogy hol, miylne hibák vannak benne. FŐleg a karakterábrázolásoknál, ami tényleg nagyon tud zavarni. Bocs, ez kicsit részletes lett, nem erősségem a tömörség, ez si az egiyk oka annak, hogy nem lettem író. D emsot befejezem. Pont.

    ReplyDelete