Világtervezés 1.

A történetből, amin jelenleg dolgozom, egyetlen sort sem vetettem papírra eddig. Mégis azt mondom, hogy már hetek óta dolgozom rajta. Ellentmondásnak tűnhet, de hadd magyarázzam meg!

Korábbi bejegyzésekben említettem, hogy ahhoz, hogy elkerüljünk egy újabb félbehagyott, fiók mélyére vágott irományt, szükség van némi agytornára, mielőtt megszállott módjára pötyögni kezdenénk. Az első feladat, hogy meg kell ismernünk a világot, a környezetet, amelybe a történetünket helyezni szeretnénk.

Volt idő, mikor úgy gondoltam, hogy ez rám nem vonatkozik. Fontos lehet, ha valaki sci-fit ír, vagy fantasy-t, de én egy modern helyszínen játszódó sztorit akarok; köszönöm szépen, ebben élek, tökéletesen ismerem. Minek fecséreljek rá még több időt, mikor írhatnék is?

Igen, persze.

A városban milyen utcák nyílnak a főútról? Milyen irányba futnak a házszámok? Hol vannak fizetős/ingyenes parkolóhelyek? Mégis milyen fa az az óriási izé a könyvtár udvarán? Milyen ünnepségeket, fesztiválokat rendeznek meg évente? Honnan ered a patak, ami kettészeli a várost? Milyen legenda fűződik a település alapításához, és honnan származik a neve? Milyen stílusúak a régi épületek a belvárosban? Kinek a neve áll azon a díszes sírkövön a városszéli temetőben?

Millió ilyen kérdést lehetne még feltenni, melyek megválaszolásukkor bizalmas tudást adnak egy helyszínről. És pont ez a benső tudás az, ami életre hív egy történetet: apró, ám tökéletes részletek, melyeket olyan természetességgel szövünk a gondolatmenetbe, hogy mi magunk észre sem vesszük őket. Az olvasó viszont annál inkább. Minél mélyebbre kell ásnunk még akkor is, ha úgy gondoljuk, nem lesz szükségünk rá.

A helyszín alapos megismerésével nem csak hitelt adhatunk a művünknek, de:

Elkerülhetjük a hibákat, ellentmondásokat. Mindenkivel előfordul, hogy elfelejt valamit, összetéveszt bizonyos adatokat, ha azonban ez írás közben történik, és a második fejezetben mást állítunk, mint a tizenötödikben, az sokakat elkedvetleníthet az olvasástól. Ha mi magunk sem vagyunk tisztában vele, hol és hogyan történtek a dolgok, hogy várhatnánk, hogy az olvasó hitelt adjon a szavunknak? 

Új ötleteket találhatunk. A legtöbb esetben a környezet már a történetünk kezdete előtt létezett, és nagy valószínűséggel utána is fog. Egy jól felépített világ önmagától működik, olyan, mint a miénk: sosem ismerhetjük meg egészen, mindig találunk újabb kérdéseket, melyek megválaszolásával még több kérdés vetődik fel és így tovább. Az a tapasztalatom, hogy a részletek feltárásával egyre messzebbre nyúlik a történetünk fonala és váratlan kincsekre bukkanunk, melyek csak még gazdagabbá teszik a történetünket, sok esetben pedig tálcán kínálják a tökéletes megoldást, ha valahol éppen elakadtunk.

Korlátot szabhatunk a képzeletünknek. Elismerem, ez nem hangzik túl jól, de mindjárt kifejtem. Mikor sok időt és energiát áldozunk valamire, jelen esetben egy-egy történet megírására, szinte lehetetlen elkerülni, hogy érzelmileg is kötődjünk hozzá. A kedvenc szereplőinknek hajlamosak vagyunk emiatt egérutat biztosítani a nehéz helyzetekből, nem ritkán teljesen illogikus, hihetetlen módokon - az efféle csodás, lehetetlennek tűnő megmenekülések pedig általában nem szolgálnak a történet javára. Ha ismerjük a világunk határait, tudjuk, mi hogyan működik benne, az rákényszerít minket, hogy az adott kereten belül kutassunk megoldás után (vagy leírjunk néhány tragikus halálesetet...).

Elég feltenni néhány kérdést és folyamatosan kutatni a miértek után. Az alapvetőnek tűnő dolgok is bátran megkérdőjelezhetők, és lehet, hogy az átgondolás után kicsit más szemmel nézünk majd akár a saját, akár a kitalált világunkra.