Hiszek benne, hogy a rendszeresség és a kifogások félretétele kifizetődik, de mit tehet az ember, ha az életében olyan pontra érkezik, amikor minden - saját és mások által - felhalmozott trutyi egyszerre ömlik a nyakába?
Hasonlóan érzem magam, mint a falra szögelt eprek a képen, vagy egy műanyag palack, amit teljesen kilapítunk, mielőtt a kukába hajítanánk. Ideges vagyok és feszült, mindenekelőtt pedig fáradt, mintha nem is tizenhét éves lennék, hanem hetven.
De nehézséget mindig, mindenhol, mindenben találni. Holly Lisle író, aki jelenleg is komoly egészségügyi gondokkal küzd, beszélt nemrégiben arról, hogy miért nem hagyhatjuk, hogy a gondok, legyenek bármilyen jellegűek, túl sokáig megállítsák az életet. Kétségbeesett kérdéseket teszünk fel magunknak és sajnálkozunk, de közben el kellene gondolkoznunk azon, amit nem lenne szabad kikerülni: mi van, ha a közeljövőben nem fogom magam ettől jobban érezni? Sőt mi van, ha mostantól minden egyes nap szembe kell néznem ezzel? Mi van, ha a szar lesz az új normális?
Hagynom kellene, hogy az önsajnálat és a negatív, nyomasztó érzések órákra, napokra, vagy ki tudja mennyi időre eltántorítsanak azoktól a dolgoktól, amiket meg kell tennem, amik örömet okoznak? Nem hinném. Ha elmulasztani nem is tudom, meg kell találnom magamban az erőt és kitartást, hogy képes legyek építeni erre az állapotra is.
Az írás az, amit szeretek. Nem érzem, hogy épp kedvem van hozzá, nem vagyok hű de megihletett, mégis előttem villog a vázlatokat tartalmazó dokumentum. Mert bármennyit küszködök is, hogy egy épkézláb mondatot összerakjak, még ha tiszta fejjel el is vetem, amit ma írok, megéri. Mert fontos, és mert jobban érzem majd magam, ha visszanézve azt látom, hogy erős tudtam maradni még a problémák kellős közepén állva is.
Ha most nem teszem meg, az élet nem fog várni rám.
Posts
No comments:
Post a Comment