Valódi és kartonemberek

Folytatván a karakteralkotás témakörét, ezúttal a valódi és a kartonemberkék közti különbségekről lesz szó, illetve arról, hogy miként alkossuk meg az előbbit és kerüljük el az utóbbit.

Biztos vagyok benne, hogy mindkét típust jól ismeritek. A valódi, háromdimenziós karakterek azok, akikről már korábban is szó volt: akik megelevenednek az olvasó szeme előtt, és ő törődni kezd a sorsukkal. Akár pozitív szereplőkről van szó, akiknek szurkolni lehet, akár negatívakról, akiknek a vesztét kívánjuk, egy életszerű karakter mindenképp reakciót vált ki belőlünk, ugyanúgy, mint a körülöttünk lévő emberek.

A kartonemberkék ezzel szemben több száz oldal után sem kelnek életre a fejünkben - olyanok, mint egy papírból kivágott üres, lapos figura. Olvasás közben látjuk, hogy minden szavuk és tettük az író mesterkedése, nincs olyan érzésünk, hogy önmaguktól cselekszenek. Az ilyen karakterek felszínesek, semmi mélységük, ezért nem tudunk azonosulni velük. Csak feledhető nevek és arcok; nincs semmijük a cselekményben betöltött szerepen kívül.

Ahogy korábban volt róla szó, a szereplők biztosítják az érzelmi kapcsolatot a történet és az olvasó között, egy sablonból kivágott karakter pedig nem tudja ellátni ezt a feladatot.

Nézzünk néhány alapvető dolgot, melyek észben tartva útjelzőként szolgálhatnak, hogy elkerüljük a kartonszereplőket:

1. Senki nem tökéletes. Nem létezik olyan ember, aki hibátlan és mindenhez ért. 

Kétlem, hogy bárkinek újdonságot mondtam volna, mégis meglepő, hogy írás közben mennyire könnyű megfeledkezni erről. A karaktereink gyakran jobbak a menő dolgokban, mint mi magunk, és ezzel nincs is semmi baj. De ha a szereplőnek mindig minden sikerül, akkor hol van a történet?

A tökéletességre törekedni ugyan lehet, de az ember előbb-utóbb beleun a kiszámíthatóságba. Amellett, hogy egy gyönyörű, okos, kedves, szerény és minimum két ellenkező nemű rajongóval rendelkező karakter sorsával képtelenség azonosulni és törődni, az ilyenek még idegesítik is az olvasót.

2. A hibáink tesznek minket egyedivé.

És így van ez a szereplőinkkel is. Igaz, hogy szeretnénk mindig jó döntéseket hozni, de ahogy mondtam, ami kiszámítható, az hamar unalmassá válik. A karaktereket a hibák teszik elérhetővé, emberivé az olvasó számára. Ugyanúgy, mint a hétköznapi életben, bizonytalan, hogy valaki mit tesz vagy mond legközelebb - ez az, amitől a történet izgalmas marad.

Egy lebilincselő cselekmény abból fakad, hogy a szereplőinknek lehetőségük van hibákat elkövetni, és el is követik őket. Az sem mindegy azonban, hogy pontosan milyen hiányosságokkal ruházzuk fel őket: olyan hibákra van szükség, melyek kapcsolódnak a történet konfliktusához. Ha a szereplőt a külső körülmények rákényszerítik, hogy észrevegye és szembenézzen a saját hibáival, az feszültséget kelt, a feszültség pedig egyenlő azzal, hogy az olvasó nem hagyja ott a történetet.

3. Minden pillanatban döntéseket hozunk.

Ez legalább annyira lényeges, mint a megtalálni a megfelelő hibákat (ellentmondás, haha). Vannak fontos és kevésbé fontos döntések, de mindegyik meghatározza mind a karakterek személyiségét, mind pedig a cselekmény alakulását.

Tegyük fel, hogy a szereplőd elesik, és valaki, akit ismer, kineveti. A szereplő ebben az esetben több dolgot tehet:

- szégyenében elszalad

- jót nevet a saját ügyetlenségén

- behúz egyet az illetőnek

Az, hogy melyiket választja, árulkodik a személyiségéről és befolyásolja a cselekmény alakulását. A legjobb példa erre a harmadik lehetőség: leüti azt, aki kinevette. Ez rögtön egy agresszív, nem túl intelligens valakit fest elénk, nem igaz? Igen ám, de mi van, ha az eset akkor történik, mikor már megismertük a szereplőt, tudjuk, hogy valójában nem ilyen, és aki kinevette, az az egész történet során gúnyolta és keresztbe tett neki? Bár a tette alapvetően nem helyes, ahelyett, hogy vesztene a szimpátiánkból, örülni fogunk, hogy végre a sarkára állt.

Az előbbi bekezdés lényege az lett volna, hogy a szereplő döntései (tettei, szavai) alakítják a cselekményt, a konkrét eseménysort, a döntés mögött álló miért pedig a tett jelentőségét: azt, hogy az olvasó megértse, miért fontos, és törődni kezdjen a döntés kimenetelével, vagyis továbbolvasson.

4. A belső fontosabb, mint a külső.

Az, hogy egy szereplőnek vörös haja, barna szemei vannak és összességében teljesen ellenállhatatlan, gyakorlatilag semmit nem mond. Egyrészt azért, mert ehhez a leíráshoz ahány olvasó, annyiféle alakot fog társítani (ezek pedig még csak hasonlítani sem fognak arra, amit az író elképzelt...), másrészt pedig azért, mert ennek köze sincs ahhoz, hogy a szereplő kicsoda valójában.

A életben a külső teszi ránk az első benyomást, de egy idő után, ha hozzászoktunk valakihez, sokkal jobban fog érdekelni a személyisége, mint az, hogy hogy néz ki. Olyan ez, mint mikor ajándékot kap az ember: először a csinoska, vagy kissé csálé csomagolást látja meg, de az mit sem számít ahhoz képest, hogy mi van papír alatt. A karaktereinket végső soron a tetteik határozzák meg, nem pedig az, hogy milyen a hajuk vagy a szemük színe. Arról nem is beszélve, hogy az ellenállhatatlan, vonzó, szép, csúnya fogalmak mindenki számára mást jelentenek, így az olvasóknak esélyük sincs, hogy bepillantást nyerjenek abba, amit az író megálmodott.

Sok olvasónak fontos, hogy pontos leírást kapjon a szereplők külsejéről, mások jobban szeretik, ha saját képet alkothatnak a fejükben. Íróként az a dolgunk, hogy eldöntsük, hol, mikor és mennyi leírásnak van helye.

5. A változatosság gyönyörködtet.

Szerencsére nem vagyunk egyformák. Törekednünk kell arra, hogy a szereplőink se legyenek azok. Ez trükkös dolog, mert teljesen egyikünk sem tud elszakadni önmagától, vagyis nagyon nehéz tőlünk és egymástól is eltérő személyiségű karaktereket hitelesen átadni.

A nagyok azt szokták mondani, hogy ennek lemérésére nézzük meg a párbeszédeket. Ha kiveszed őket a szövegkörnyezetből és úgy olvasod végig, meg tudod mondani, kihez melyik mondat tartozik? A szereplők beszédének tökéletesen tükröznie kell az eltérő személyiségüket nem csak abban, hogy mit mondanak, de abban is, hogy azt hogyan teszik.

Ha mindenki ugyanolyan egy történetben, és teljesen mindegy, hogy az adott dolgot X vagy Y szereplő csinálta, az unalmas és lapos. Az egyéniségüknek minden tettükben és reakciójukban tükröződnie kell, mint a valódi embereknek. És ugyanúgy, mint a valódi embereket, a karaktereinket is meg kell ismernünk ahhoz, hogy ne összefolyó alakokként szerepeljenek a papíron.

*

Ez volt az a néhány dolog, ami kezdetnek eszembe jutott. Az itt felsoroltak valószínűleg saját bejegyzéseket is kapnak majd, a közeljövőben pedig néhány konkrét technikáról lesz szó, melyek segítségével megismerhetjük a szereplőinket.