Vendégposzt: Születés by Zakuro

Ahogy ígértem, megérkezett a második vendégbejegyzés, ezúttal a szereplőkről. Az iromány szerzőjét ismerhetik azok, akik rendszeresen látogatják az Anime-fanfiction Style-t. Ő nem más, mint Zakuro, aki bővebben is írt már a karakteralkotásról. A történeteit ugyanezen az oldalon találjátok, érdemes elolvasni őket.

*

Vajúdás nélkül nem megy!

Sokan úgy gondolják, hogy szülni nem nehéz. Mások majd belehalnak, mire világra hoznak egy új életet. Egy dolog viszont mindkét esetben elengedhetetlen: az idő, amit a magzat az anyaméhben tölt.

Nem szülészeti disszertációt írok, viszont a való életben történő szülés és egy karakter kiötlése sokban hasonlít. Van, akinek könnyen megy, van, aki több hetet, vagy akár hónapot szenved vele, s amíg egyes karakterek szinte készen kipattannak a fejünkből, mintha mindig is arra a pillanatra vártak volna, addig másokon még a megalkotás után is rengeteget kell csiszolni.

Ismerkedés

A karakteralkotás egy történet szempontjából kulcsfontosságú, hiszen a szereplők viszik előre, vagy éppen késleltetik az eseményeket. A személyiségük meghatározza egy–egy jelenet végkimenetelét, az olvasó szimpátiáját vagy ellenszenvét válthatják ki, és egyes mozzanataik annyira szerteágazó következményekkel járhatnak a sztorin belül, mint saját tetteink a való életben.

Próbálom érzékeltetni, hogy egyetlen szereplő megalkotásával is mekkora terhet veszünk magunkra, ez fokozottan igaz akkor, hogyha éppen főszereplőn agyalunk. Férfi legyen vagy nő? Gyerek vagy felnőtt? Sikeres, gazdag, szegény, beképzelt, mogorva, zárkózott, vidám, népszerű, kegyetlen, rideg, természetfeletti lény, halandó ember…? Ezeregy kérdés puffog ilyenkor az író fejében, és bevallom, sokszor én sem tudok dönteni, hogy ki milyen legyen.

Vannak támpontok, amik alapján elindulhatunk, hogyha úgy érezzük, végképp zsákutcába szaladtunk. Az egyik és legfontosabb segítség maga a történet lehet, abban az esetben természetesen, hogyha az már valamilyen szinten körvonalazódott bennünk. Sokszor annyi is elég, ha azt tudjuk, hogy milyen lesz a sztori hangvétele (borongós, vidám… esetleg mindenből egy kicsi) vagy műfaja. Ebbe a környezetbe kell beágyaznunk a karakterünket, lehetőség szerint úgy, hogy illeszkedjen a környezetéhez, a hangulathoz és mindahhoz, amit az első benyomással érzékeltetni szeretnénk. Ha például egy gyilkosságokkal teletűzdelt, hátborzongató thrillert szeretnénk írni, akkor abban igencsak különösen mutatna egy bohócra emlékeztető főszereplő. Ettől a mű groteszké válhat, ami nem rossz, viszont nagyon óvatos egyensúlyozásra lesz szükség, hogy ne bagatellizáljuk el egyes események súlyosságát. Amennyiben ez megtörténik, a regény/novella/fanfiction élvezhetetlenné válik, önmaga paródiája lesz.

Elengedhetetlen, hogy pontosan ismerd a karaktereidet, ismerd a gondolataikat, és ne csak úgy tudd őket visszaadni, hogy egy–két bekezdés erejéig felsorolod a belső tulajdonságaikat. Sose célravezető. Az olvasók az alapján ismerik meg a legkönnyebben a szereplőket, hogy egyes szituációkban hogyan reagálnak, mit éreznek, mit mondanak. Akárcsak az életben. Mi sem úgy ismerkedünk, hogy odamegyünk valakihez és felsoroljuk neki az összes jó és rossz tulajdonságunkat, azok idővel úgyis kiderülnek. Ha van mélysége a karakterednek, ha igazán figyelsz rá és tényleg megismerted, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy néhány ponton elakadsz miatta.

Életre kelt!

Igen, furcsán hangzik, de így van. Ha rá akarod venni, hogy csókoljon meg valakit, egyszerűen nemet mond, mert ő nem ilyen. Leírhatod azt a mozzanatot, de számolj vele, hogy az lesz az egyik legrosszabb rész a történetben. Te sem szereted, ha valamibe belekényszerítenek, akkor szegény szereplőddel miért tennéd ezt?

Ilyen esetben egyszerűen másik utat keresel, ami illik hozzá, feloldja a benned támadt feszültséget, és előrelendíti a cselekményt. Fő– és mellékszereplőre ez egyaránt vonatkozik.

Egyszer csak azon kapod magad, hogy annyira tisztán és élesen kirajzolódott már előtted a karakter kívül–belül, hogy a beszéde, a gesztusai is megelevenednek előtted, rossz szokásokat is kap, helytelen döntéseket is hoz, „megbotlik”, mint egy hús–vér ember. És ez a jó! Ha úgy érzed, hogy él, és már nem te irányítod, hanem ő meséli el, hogy mi történt vele, akkor az olvasó is elhiszi, hogy nem az író egymás mellé dobált szavait, hanem a karakterek meséit olvassa. Ilyenkor a történet egyszerűen magába szippant.

Amikor eljön a Kaszás

Ehhez kell csak igazán nagy elszántság az író részéről: megölni azt, akit ő maga teremtett. Akár szimpatikus, akár nem, mégiscsak eltűnik valaki, aki színesebbé tette a történetet, és ha csak titokban, mélyen magunkban, de megsiratjuk. Abban az esetben, ha ráadásul az egyik kedvencünktől szabadultunk meg, akár pár napi levertség is mutatkozhat, mint egy igaz temetést követően. Nem is csoda, hiszen véget vetettünk az ő pályájának, és innentől már csak úgy hozhatjuk vissza, hogy a többi szereplő beszél róla, vagy azt írjuk le, hogy másokra milyen hatással volt a halála.

Pontosan ezért ezt sem szabad félvállról vennünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy ezt a szereplőt kihez milyen viszony fűzte. Vagyis csak azért, mert már nem írunk arról, hogy mit csinál, gondol és mond… attól még írunk róla. Különösen, ha meghatározó személy volt.

Segít befejezni

Abban az esetben, hogyha igazán jól kidolgozottak a karaktereid, akkor a segítségükkel még arra a nem mindig egyszerű kérdésre is választ kaphatsz, hogy mi legyen a vége. Egy történet befejezése legalább annyira ünneprontó tud lenni, mint amennyire felemelő, és ez nem feltétlenül attól függ, hogy happy end, vagy sem.

A befejezéssel általában lezárjuk az ő történetüket egy ponton, ám az élet attól még megy tovább, vagyis ennek függvényében kell pontot tenni az utolsó mondat végére. Meg kell kérdezned magadtól, hogy milyen életet tudnál nekik elképzelni a későbbiekben, mi az, amire azt mondanád akkor is, ha később visszaolvasod, hogy „igen, ez tényleg az ő döntésük volt”. Még ha úgy is tűnik, hogy ezzel túl kiszámítható lesz a sztori, nem érdemes úgy lezárni, hogy olyasvalami történik, ami ellentmond az eddigi történetvezetésnek vagy a karaktereknek. Nem véletlenül van az a mondás, hogy „Minden jó, ha a vége jó”!

*

Köszönöm szépen Zakurónak, hogy megírta ezt a bejegyzést! Érdemes elgondolkodni az általa említett dolgokon. 

Nektek mi a véleményetek?