16/01/2011

Vendégposzt: Születés by Zakuro


Ahogy ígértem, megérkezett a második vendégbejegyzés, ezúttal a szereplőkről. Az iromány szerzőjét ismerhetik azok, akik rendszeresen látogatják az Anime-fanfiction Style-t. Ő nem más, mint Zakuro, aki bővebben is írt már a karakteralkotásról. A történeteit ugyanezen az oldalon találjátok, érdemes elolvasni őket.

*
Vajúdás nélkül nem megy!
Sokan úgy gondolják, hogy szülni nem nehéz. Mások majd belehalnak, mire világra hoznak egy új életet. Egy dolog viszont mindkét esetben elengedhetetlen: az idő, amit a magzat az anyaméhben tölt.

Nem szülészeti disszertációt írok, viszont a való életben történő szülés és egy karakter kiötlése sokban hasonlít. Van, akinek könnyen megy, van, aki több hetet, vagy akár hónapot szenved vele, s amíg egyes karakterek szinte készen kipattannak a fejünkből, mintha mindig is arra a pillanatra vártak volna, addig másokon még a megalkotás után is rengeteget kell csiszolni.

Ismerkedés

A karakteralkotás egy történet szempontjából kulcsfontosságú, hiszen a szereplők viszik előre, vagy éppen késleltetik az eseményeket. A személyiségük meghatározza egy–egy jelenet végkimenetelét, az olvasó szimpátiáját vagy ellenszenvét válthatják ki, és egyes mozzanataik annyira szerteágazó következményekkel járhatnak a sztorin belül, mint saját tetteink a való életben.

Próbálom érzékeltetni, hogy egyetlen szereplő megalkotásával is mekkora terhet veszünk magunkra, ez fokozottan igaz akkor, hogyha éppen főszereplőn agyalunk. Férfi legyen vagy nő? Gyerek vagy felnőtt? Sikeres, gazdag, szegény, beképzelt, mogorva, zárkózott, vidám, népszerű, kegyetlen, rideg, természetfeletti lény, halandó ember…? Ezeregy kérdés puffog ilyenkor az író fejében, és bevallom, sokszor én sem tudok dönteni, hogy ki milyen legyen.

Vannak támpontok, amik alapján elindulhatunk, hogyha úgy érezzük, végképp zsákutcába szaladtunk. Az egyik és legfontosabb segítség maga a történet lehet, abban az esetben természetesen, hogyha az már valamilyen szinten körvonalazódott bennünk. Sokszor annyi is elég, ha azt tudjuk, hogy milyen lesz a sztori hangvétele (borongós, vidám… esetleg mindenből egy kicsi) vagy műfaja. Ebbe a környezetbe kell beágyaznunk a karakterünket, lehetőség szerint úgy, hogy illeszkedjen a környezetéhez, a hangulathoz és mindahhoz, amit az első benyomással érzékeltetni szeretnénk. Ha például egy gyilkosságokkal teletűzdelt, hátborzongató thrillert szeretnénk írni, akkor abban igencsak különösen mutatna egy bohócra emlékeztető főszereplő. Ettől a mű groteszké válhat, ami nem rossz, viszont nagyon óvatos egyensúlyozásra lesz szükség, hogy ne bagatellizáljuk el egyes események súlyosságát. Amennyiben ez megtörténik, a regény/novella/fanfiction élvezhetetlenné válik, önmaga paródiája lesz.

Elengedhetetlen, hogy pontosan ismerd a karaktereidet, ismerd a gondolataikat, és ne csak úgy tudd őket visszaadni, hogy egy–két bekezdés erejéig felsorolod a belső tulajdonságaikat. Sose célravezető. Az olvasók az alapján ismerik meg a legkönnyebben a szereplőket, hogy egyes szituációkban hogyan reagálnak, mit éreznek, mit mondanak. Akárcsak az életben. Mi sem úgy ismerkedünk, hogy odamegyünk valakihez és felsoroljuk neki az összes jó és rossz tulajdonságunkat, azok idővel úgyis kiderülnek. Ha van mélysége a karakterednek, ha igazán figyelsz rá és tényleg megismerted, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy néhány ponton elakadsz miatta.

Életre kelt!

Igen, furcsán hangzik, de így van. Ha rá akarod venni, hogy csókoljon meg valakit, egyszerűen nemet mond, mert ő nem ilyen. Leírhatod azt a mozzanatot, de számolj vele, hogy az lesz az egyik legrosszabb rész a történetben. Te sem szereted, ha valamibe belekényszerítenek, akkor szegény szereplőddel miért tennéd ezt?
Ilyen esetben egyszerűen másik utat keresel, ami illik hozzá, feloldja a benned támadt feszültséget, és előrelendíti a cselekményt. Fő– és mellékszereplőre ez egyaránt vonatkozik.

Egyszer csak azon kapod magad, hogy annyira tisztán és élesen kirajzolódott már előtted a karakter kívül–belül, hogy a beszéde, a gesztusai is megelevenednek előtted, rossz szokásokat is kap, helytelen döntéseket is hoz, „megbotlik”, mint egy hús–vér ember. És ez a jó! Ha úgy érzed, hogy él, és már nem te irányítod, hanem ő meséli el, hogy mi történt vele, akkor az olvasó is elhiszi, hogy nem az író egymás mellé dobált szavait, hanem a karakterek meséit olvassa. Ilyenkor a történet egyszerűen magába szippant.

Amikor eljön a Kaszás

Ehhez kell csak igazán nagy elszántság az író részéről: megölni azt, akit ő maga teremtett. Akár szimpatikus, akár nem, mégiscsak eltűnik valaki, aki színesebbé tette a történetet, és ha csak titokban, mélyen magunkban, de megsiratjuk. Abban az esetben, ha ráadásul az egyik kedvencünktől szabadultunk meg, akár pár napi levertség is mutatkozhat, mint egy igaz temetést követően. Nem is csoda, hiszen véget vetettünk az ő pályájának, és innentől már csak úgy hozhatjuk vissza, hogy a többi szereplő beszél róla, vagy azt írjuk le, hogy másokra milyen hatással volt a halála.

Pontosan ezért ezt sem szabad félvállról vennünk, és meg kell vizsgálnunk, hogy ezt a szereplőt kihez milyen viszony fűzte. Vagyis csak azért, mert már nem írunk arról, hogy mit csinál, gondol és mond… attól még írunk róla. Különösen, ha meghatározó személy volt.

Segít befejezni

Abban az esetben, hogyha igazán jól kidolgozottak a karaktereid, akkor a segítségükkel még arra a nem mindig egyszerű kérdésre is választ kaphatsz, hogy mi legyen a vége. Egy történet befejezése legalább annyira ünneprontó tud lenni, mint amennyire felemelő, és ez nem feltétlenül attól függ, hogy happy end, vagy sem.

A befejezéssel általában lezárjuk az ő történetüket egy ponton, ám az élet attól még megy tovább, vagyis ennek függvényében kell pontot tenni az utolsó mondat végére. Meg kell kérdezned magadtól, hogy milyen életet tudnál nekik elképzelni a későbbiekben, mi az, amire azt mondanád akkor is, ha később visszaolvasod, hogy „igen, ez tényleg az ő döntésük volt”. Még ha úgy is tűnik, hogy ezzel túl kiszámítható lesz a sztori, nem érdemes úgy lezárni, hogy olyasvalami történik, ami ellentmond az eddigi történetvezetésnek vagy a karaktereknek. Nem véletlenül van az a mondás, hogy „Minden jó, ha a vége jó”!

*

Köszönöm szépen Zakurónak, hogy megírta ezt a bejegyzést! Érdemes elgondolkodni az általa említett dolgokon. 

Nektek mi a véleményetek?

11 comments:

  1. Sziasztok!

    Szerintem is érdemes ezeken a dolgokon elagyalni egy kicsit. Bevallom én is hosszú órákon át szoktam szövögetni a szereplőim cselekedeteit, azok miértjét, és persze magukról a szereplőkről is. Teljesen egyetértek azzal, hogy szükséges kiismerni őket, és minél több energiát fektetünk ebbe, annál jobban írja magát a történet :)
    Úgyhogy én ezt a bejegyzést is hasznosnak találtam, és köszi, hogy ennyi energiát forgattatok ebbe is :)
    Várom a következő bejegyzést!

    Nocy :)

    ReplyDelete
  2. De még mennyire, hogy életre kelnek! Néha annyira elkanászodnak, hogy én csak lesek, miket művelnek! És rám se bagóznak. :) Csak annyit tehetek, hogy nézem őket, mint egy magándetektív, vagy még inkább egy kukkoló, és lejegyzem azt, amit mondanak, cselekszenek.

    ReplyDelete
  3. Sziasztok!

    Örülök, hogy nem csak én vagyok ezekkel így!:D Amúgy, azt nem írtam bele - sajnos kiment a fejemből -, de az egy barátnőm azt mondta, hogy valahol olvasta, hogy azon tudod lemérni, hogy mennyire egyedi/kidolgozott a karaktered, hogy egy fejezetből/jelenetből kiszeded a cselekményt, és csak a párbeszédet nézed. Ha meg tudod mondani csak az elhangzó szavak alapján, hogy ki kicsoda, akkor tényleg jó a szereplő! :)

    ReplyDelete
  4. Ó, igen... Ez gyönyöráű kis poszt... Aki nem élt át hasonlót, az most vagy halálosan irígy ránk, vagy most már tényleg totálisan hülyének néz... De igazad van, Zakuro!
    Ennél már csak azt imádom jobban, amikor úgy dönt a drága kis szereplő, hogy most rajtam segít, mert szar napom van/bajban vagyok/okosabb lenne elkerülni egy veszekedést, stb és ergo, "helyettem" cselekszik. Például, ha tényleg kedvem támad leordítani valaki fejét, mert olyat mondott, mindig akad valaki, akinek a hidegvére, vagy egy gúnyos pillantása azonnal lehűt, és rájövök, milyen hülyeségre készültem... Olyan ez az egész, mintha mindegyik az őrangyalod lenne. Segítenek több oldalról szemlélni a dolgokat, mintegy függetleníteni magadat a helyzettől, és így te is tisztábban láthatsz. Néha... Najó. sokkal kevesebbszer, mint szeretném, de tényleg segítenek jó döntéseket hozni, azzal, hogy megmutatják, ők az adott helyzetben mit tennének a helyemben, vagy a maguk módját kifejezésre juttatják a véleményüket - sokszor kérés nélkül is, és így máris nem olyan egyértelmű, hogy amire készülök, az a jó, és helyes... Nem tudom, ez mennyire érthető így... A lényeg, hogy mókás (és hasznos!) tud lenni, amikor túlélik a saját történetüket benned. (a szöveg szerint meghalhatnak persze...)
    Kár, hogy egy jó történethez nem elég néhány jó karakter... Fontos, de közel sem elég.

    ReplyDelete
  5. Úgy látom, nem csak engem ragad így magával ez a téma. A kommenteket legalább olyan jó olvasni, mint magát a bejegyzést^^
    Köszönöm!

    ReplyDelete
  6. Én is egyetértek ebben, csak sajnos nekem a szereplők nem segítenek. Például van egy fórumos szerepjáték karakterem, Kristen. Ő imád beszélni, én nem szoktam sokat. S mondjuk ülök valahol, mellettem pedig egy másik valaki és... senki sem szólal meg és kezdem úgy érezni, hogy a másiknak valami baja van én meg is kérdezném, hogy mi... Egyre nagyobb a késztetés, és ekkor... kedves karakterem Kristen eltűnik a láthatárról és nem szólalok meg. Vicces mi? Néha-néha már kezdem azt hinni, hogy egybe folyok a karakteremmel, mert amikor rám jön a beszélhetnék. Akkor csak dumálok és dumálok... bezzeg mikor tényleg kéne szépen elhúznak. Olyan ez, mint egy harc önmagam és a szereplőim ellen. Például felelek a suliban és egyébként tudnék többet beszélni vagy legalábbis köríteni, nos olyankor, mintha a véremben érezném, hogy előjön az egyik kitalált karakterem aki bátran szembe száll bárkivel és képes bármit kitalálni. De valahogy nem tud kitörni. Olyan idegesítő mikor tudom mit kéne tennem, de mégsem teszem. :( Remélem értitek.
    Egyébként az ilyen helyzetekben mindig úgy jön elő az egyik erős szereplőm, hogy azt kérdezem magamtól: Mit tenne ilyenkor ...?
    De tényleg, az én szereplőim is kezdik önállósítani magukat. Például visszaolvasom az egyik mini történetet és teljesen kiakadok a főszereplőm miatt. Aki elmenekült valaki elől és csak sorolja meg sorolja, hogy miért én meg, hát ez teljesen megőrült?! Pedig én írtam. Szóval nemigen tudom őket kontrollálni, csakúgy kipattannak a fejemből és nincs megállás. :)

    ReplyDelete
  7. Zoé, tökéletesen értelek... Nálam sem minden szereplő ilyen, hogy önálló életet él, viszont azt én is észrevettem, hogy olyankor "pofáznak bele" az életembe, amikor nekik "olyanjuk van". Az pedig hogy "olyanjuk legyen", nem mindig egyszerű elérni... Nálam az vált be, hogy érdekeltté tezsem őket abban, hogy segítsenek - értsd, ha pl eltűnik, amikor szükségem van rá, akkor utána elég erőteljesen a tudomására hozom, hogy a kudarcélmény miatt nem tudok rendesen írni, jópofizni vele, stb, a kudarcélményt viszont az ő eltűnése okozta, ergo, ha nem akar mellőzbve lenni, legközelebb szedje össze magát...:D
    Persze, ehhez az is kell, hogy te pedig feltétel nélkül tedd, amit mond, szóval, ha ő a kiskutya farkáról akar beszélni, akkor ne keress kifogásokat, hogy miért nem beszélhetsz te erről, mert persze, hogy otthagy... Ne feledd, ők nem a mi világunk szabályai szerint élnek, és alapvetően baromira nem érdekli őket, hogy mi van velünk...

    ui: remélem, egy pszichiáter se olvassa a blogot, mert ha eddig nem, akkor ezek utám simán skizofrénnek diagnosztizálnak, és meg se állok a szichiátriáig...:S
    ui2: Ihletet kaptam tőled....XD
    (Hm. ihhletet kaptam tőled...XD)

    ReplyDelete
  8. Sziasztok!

    Na igen, a szereplők, és amikor önállósítják magukat:D Ismerős érzés, hogy egyszer csak azt veszed észre, hogy banyek már megint mit csinál ez a némber, pedig én ezt nem is akartam :D
    Meg aztán, amikor beleszólnak az életedbe, hogy márpedig én ezt nem így tenném, meg ilyenek. Néha idegesítő, de tényleg segít, hogy olyanná válj, amilyen szeretnél lenni. Ha magabiztosabb akarsz lenni, akkor megmondja, hogy most húzzál gyorsan a fürdőbe és sminkeld ki magad, mielőtt elmész a buliba, meg hasonló incidensek XD
    És a pszihiáterek... hát remélhetőleg tényleg nem járnak erre, vagy ha igen, maximum felajánlanak néhány ingyenórátXD

    Üdv: Nocy :)

    ReplyDelete
  9. Sziasztok!

    Szerintem a pszichiátriában az írók és karaktereik között lévő kapocs, meg a szereplők "életre kelése" régóta ismert és természetes jelenség. Valószínűleg nem sorolják a skizoid személyiségzavarok közé. Legalább is egy bizonyos határon belül. :) Na, de majd utána járok, mert az emberi elme működése, ami talán a legjobban érdekel, szóval, imádom a témát.

    Aki meg ír, az valahol mind skizofrén egy kicsit. Anélkül nem születhettek volna meg az irodalom legnagyobb remekművei sem - megint csak szerintem. Akkor olvashatnánk finom száraz kis szakszövegeket, milyen jó is az, mmm... :)

    Máskülönben én szeretném, ha egyszer kielemezne egy pszichiáter, akár csak az írásaim alapján is, sőt, ha a blogjaim alapján, mert némelyiken az általam kedvelt zenéket, filmeket, irodalmi alkotásokat, valamint egyéb témákban cikkeket gyűjtök. És az ember érdeklődési köre, rajongásainak tárgyai is hűen tükrözik, mit rejt a kobakja. (Mutasd, mit olvasol, megmondom, ki vagy, kb...) A legnagyobb örömet okozná, ha a blogjaimra tévedne egy ilyen elmetudor, és ellenállhatatlan késztetést érezne arra, hogy ízeimre szedjen. :)

    ReplyDelete
  10. Imádom ezeket a kommenteket, komolyan. Azért hoztam létre a blogot, hogy ilyeneket olvashassak, és megbizonyosodjam róla, hogy az állapotom normális :D

    Nocy, nagyon tetszik, ahogy megfogalmaztad: "Néha idegesítő, de tényleg segít, hogy olyanná válj, amilyen szeretnél lenni."
    Az, hogy ennyi különböző szereplőt (embert!) ismerek meg, ők pedig beavatnak a saját kis világukba és elmesélik, hogyan látják ők az életet, számtalan dologra rávilágított már saját magammal kapcsolatban. Csinálok valamit, a karakter vet rám egy lenéző pillantást, én meg észreveszem, hogy tényleg, mégis mi a fenét művelek?
    Igazi jellemfejlesztő terápia, a pszichiáterek csak örülhetnek :)

    ReplyDelete
  11. Helló! Na, erről a járulékról még nem nagyon hallottam. Viszont amikor régen meg szerettem volna ismerni az exkaraktereimet, egyszer úgy tettem, mintha "megszálltak volna". Meg kell mondjam, gyűlöltek ért,e hiányzott a családjuk, az otthonuk, marhára nem érdekelte őket, hogy mennyivel hatékonyabban tudnák tisztába tenni az életeme,t mint én. Ment is rajta avita, rendesen. Oké, ez már tényleg becsavarodottan hangzik. A barátaim nem is akrtak szóbaállni velem, amikro elmondtam. (Persze ehhez hozzátartozik, hogy pont azelőtt olvastattam el velük egy tudathasadásos nőről szóló könyvet.)

    ReplyDelete