Nocy novellája - Zabolátlanul (eredeti verzió)

Ahogy ígértem, íme Nocy írása, a beküldős-kritizálós rovat első áldozata. Mivel a novella önmagában is kitesz egy posztot, a megjegyzéseimet a következő bejegyzésben találjátok.

* 

Zabolátlanul

"Csak egy démon csalhatja elő az igazi angyalt.”

Kaleido Star c. film

Mindig is imádtam ezt az érzést, mikor a szél az arcomba csap, ahogy szelem a levegőben a kilométereket. Mindig többre és többre vágyva, elérve a lehetetlennek vélt gyorsaságot, és egyesülve a természettel. Azonban mindeközben tudom, hogy tilosban járok, hiszen egy angyal nem lehetne ennyire zabolátlan, ennyire vad. De mégis… annyira vonz ez a rosszaság, hogy áthágom a szabályokat, hogy képtelen lennék ennek ellenállni. Ha a feletteseim rájönnek erre a titkos szenvedélyemre, akkor bizonyára eltanácsolnak majd, hogy lefokozzanak egy szimpla emberré, azonban úgy érzem, így is megéri kockáztatni. Ez az érzés maga a gyönyör, melyet eddig elképzelni sem tudtam.

Kockáztatni – ízlelgettem a szót, mely elvileg a mi szótárunkban nem szerepelhetne. Mi a jót képviseljük, a letisztultságot, a teljességet, mégis mindig ott motoszkálnak a fejemben a tiltott szavak, a tiltott dolgok. Most is arra vágyom, hogy tomboljak, kirúgjak a hámból, megismerjem az alkohol ízét, kockáztassak, mindent egy lapra feltéve, vagy akár csak lengébben öltözzek a megengedettnél. Hogy ne fehérben kelljen minden napomat kezdenem, hanem kivételesen feketével, vagy vörössel. Ezek a színek a szabadságot jelentik számomra, a megközelíthetetlen dolgokat, melyekkel akár a vesztemet is okozhatom.

A millió tiltott dolog úgy csábít, akár egy ördög, aki mindig lesben áll, várva az alkalomra, amikor lecsaphat, hogy olyanná tegyen, mint ő maga. Egy mindenre elszánt, teljeséggel romlott alakká, aki bármit megtehet. Talán annyira nem is lenne rossz, ha nem lennének korlátok, amik gátat szabnak mindennek. Talán élvezném azt az életet a pokolban, ahol akár meztelenül is járkálhatnék, akkor sem szólnának meg. Enyém lehetne a színek tárháza, a lehetőség, hogy azt csináljak, amit csak akarok. Akkor szárnyalhatnék, versenyt repülve a széllel, amikor csak kedvem tartja, és szabadjára engedhetném a tombolni vágyó énemet.

– Mire vársz még? – hallottam meg a kellemesen lágy dallamú hangot hirtelen. Azonnal megdermedtem, mint aki egy láthatatlan falba ütközött.

– Ki beszél? – fürkésztem a kék eget, félősen keresve azt, aki az előbbi mondatot kiejtette.

– Én voltam az – lebegtette meg a kezét az arcom előtt egy idegen lány. Hosszú, fekete haja lágyan omlott le a háta közepéig, míg a ruházata éles ellentétet váltotta ki ennek a művészi összekuszáltságnak. Sötét, tüllös szoknyájában úgy nézett ki, akár egy balerina, míg a rikítóan kék színű, mélyen kivágott felsője szorosan illeszkedett tökéletes alakjához.

– Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? – kérdeztem hebegve.

– Csak akkor látnak meg, ha én is akarom. Ennyi a trükk benne – vont vállat, és úgy tett, mint akinek az mindennapos tevékenysége, hogy ráfekszik a legközelebbi felhőre, akár egy ágyra.

– És, ki vagy te? – faggattam mellé ülve, hogy lelógassam a lábam az alattunk elterülő kékségbe.

– Daphne vagyok, Kíváncsi kisasszony. Vigyázz, mert a végén még hamar megöregszel, és ráncos nénivé válsz – bökött oldalba nevetve.

– Mintha ez lehetséges lenne – legyintettem. – Tudod jól, hogy nálunk csak akkor öregedhetünk, ha a felettesek megengedik.

– Én ezt nem is tudtam, hogy ennyire nincs szabadságotok – ráncolta össze a homlokát meglepődve.

– Te nem közülünk való vagy? – meresztettem hatalmas szemeket, és azonnal rácsaptam a számra ijedtemben, hogy elárultam valami fontosat rólunk.

– Természetesen nem, csak felugrottam, hogy dumáljak egyet valakivel – válaszolta teljesen megütközve azon, hogy nem fogtam fel az első pillanatban ezt a tényt.

– Akkor te egy ördög vagy? – pattantam fel, aminek az lett az eredménye, hogy zuhantam vagy három métert lefelé, mire észbe kaptam, és csapkodni kezdtem a szárnyaimmal.

– Még nem, egyelőre csak tanonc, de az leszek – újságolta el büszkén.

– Nem lenne szabad beszélgetnünk, mármint téged nem rónak meg, ha nem csak fajtátokbelivel társalogtok? – faggattam kíváncsian, azonban megtartva a két méter távolságot.

– Nem, Kíváncsi kisasszony. Mi azt csinálunk, amit csak akarunk, persze csupán abban az esetben, ha jól végezzük a feladatunkat – válaszolta meg a kérdésemet.

– Nem is lehet olyan rossz – gondolkoztam el hangosan, miközben beletúrtam hosszú, szőke tincseimbe.

– Hát, most már te is eldöntheted, mivel kipróbáltad – vont vállat.

– Tényleg, nekem ehhez nincs felhatalmazásom! – kaptam észbe hirtelen, és már el is kezdtem repülni visszafelé.

– Héj, most hová sietsz ennyire? – termett mellettem szinte azonnal Daphne.

– Természetesen visszamegyek a helyemre – feleltem, mintha ez magától értetődő lenne.

– Most itt akarsz hagyni, csak így? Legalább azt mondd meg, hogy hogyan hívnak, mert az túl hosszú, hogy Kíváncsi kisasszony – lebegett be elém, elállva az utamat.

– Igen, ezt nem szabad nekem, úgyhogy visszamegyek a dolgomra. Amúgy pedig Athina vagyok, örvendtem a szerencsének – bólintottam, majd azonnal visszaindultam, hátra sem nézve.

Valahol belül szégyelltem magam, hiszen megszegtem a legfőbb szabályt, ami nem mást, mint hogy nem beszélhetünk a Pokol tanoncaival. Azonban mégis reméltem, hogy nem tudódik ki ez a tettem, mert mindennél jobban féltem attól, hogy egyszer lefokoznak, és szégyenszemre én leszek az egyedüli a családban, aki nem tudta elvégezni a tanfolyamot. Három testvérem van ugyanis, akik már mind felsőbbrendűek, már csak én vagyok vissza, a legkisebb, és állítólag a legbohémebb is.

– Athina! – hallottam meg a világ legmegnyugtatóbb hangját, azonban most kicsit mérgesebb kiadásban.

– Itt vagyok, Anyám! – röppentem oda azonnal, amint hívott.

– Merre voltál már megint? Meg akartalak nézni gyakorlat közben, de nem találtalak a helyeden – dorgált meg.

– Ne haragudj! – sütöttem le a szememet. – Csak találkoztam egy nagyon kedves lánnyal, a Pokolból – vallottam be a bűneimet.

– Magasságos! Mi lesz, ha ez kiderül?! Édes lányom, miért nem tudsz legalább két napig angyalként viselkedni? Nem fogják ezt odafent jó szemmel nézni – rótt meg, de a féltés most már inkább kihallatszott a hangjából, mint a düh.

– Többet nem fog előfordulni – ígérgettem.

– És én ezt már hányszor hallottam? – forgatta meg a szemeit lemondóan.

– De, anyám, kérlek, mondd el, miért olyan rosszak ők? Hiszen Daphne olyan kedvesnek tűnt – néztem rá kérlelően.

– Gyere! – fogta meg a kezemet, és elkezdett húzni dél felé.

Vagy fél órát repültünk, mire megérkeztünk végre, de addig nem volt hajlandó elárulni, hogy hová is tartunk. Azonban már messziről látszott valami sötét, lent a mélyben.

– Megérkeztünk – mondta, amikor pontosan a hatalmas kráter felett voltunk, mely elcsúfította a környéket.

– De mégis hova? – faggattam, miközben ámulva figyeltem a pusztítást, ami ott volt. Elképzelhetetlennek láttam, hogy valaha is ilyen helyen akarjak élni. Azonban minden valószínűség szerint nem is tudtam volna. Mindent sötétség borított, a fákon nem volt egyetlen levél sem, míg a talaj egy szenes valamivé változott át.

– Ez itt a Pusztulás Földje – válaszolta, és közben még a névtől is kirázta a hideg, ahogy rá gondolt. – Nem lenne szabad látnod, de ahogy érzem, más nem segítene neked – magyarázta.

– De mégis mi ez? – kérdeztem még mindig értetlenül.

– Ez az a hely, ahol a gonosz megmutatkozik teljes valójában. Minden egyes centiméter, melyet feketeség, és a pusztulás borít, egy-egy ember halálát jelenti. Számunkra meghalnak azok, akik a gonoszé lesznek, akik átállnak a sötét oldalra, mert azt hiszik, az annyira jó, és ott meglelhetik a boldogságot. Azonban ott nem vár rájuk semmi más, csak a pusztulás. Megtalálják ugyan a gondtalanságot, és a felszabadultság érzését, mégsem lehet a lelkük nyugodt. Sosem lesznek boldog gondolataik, és sosem érzik többé a kegyelmet… Ez az, amitől meg kell védenünk az embereket – mondta szomorúan, elnézve az alattunk elterülő sötétséget.

– Tehát, nélkülünk nincsenek boldog emberek a Földön? Nélkülünk nem lenne szerelem, és egyetlen gyermek kacaja sem mosolyogtatná meg a szívemet? Sosem érezném többé azt a meleget, amit egy szívből jövő, vidám nevetés okoz? – kérdeztem megrémülve.

– Nem. Ha mi nem lennénk, a Föld egy sivár hely lenne, mint ez a szeglete – hajtotta le anyám a fejét szomorúan.

– Ezért kell jó legyek? Hogy ők is azok legyenek, és szeressék egymást, ahogy én téged? – néztem rá tágra nyitott szemekkel.

– Igen – ölelt meg kedvesen, és mindemellett védelmezően.

– Jó leszek – ígértem meg újra, azonban most már elhatároztam, hogy be is fogom tartani ezt.

– Köszönöm, drágám! Gyere, induljunk haza – nyújtotta felém a kezét, én pedig boldogan ragadtam meg, hogy együtt szeljük át a végtelen hosszú égboltot hazáig.

Másnap olyan hévvel vetettem bele magam a tanulásba, mint még soha ez előtt. Már nem azt éreztem, hogy kötelességem jónak lenni, hanem jó akartam lenni. Meg akartam menteni az embereket a gonosztól, és a gyötrelmektől. Látni akartam a kisgyermekek boldog mosolyát, ahogy az anyukájukra néznek, és azt szerettem volna, hogy sose ismerjék meg a keserűséget. Minden egyes lélek, melyet aznap megsegítettem, szeretettel töltött el, és felmelegítette a testem minden szegletét, fényt vittek az életembe.

A napok csak teltek, de az én lelkesedésem nem lohadt le, minden újabb perccel csak még elszántabb lettem. Hosszú évekig csak a munkámnak éltem, és minden egyes este tiszta szívvel mentem haza, és öleltem meg az én gondoskodó édesanyámat. Talán ezzel akartam megköszönni, hogy megmutatta nekem az igazi értékeket, ahogy azt is, hogy miért vagyunk ezen a bolygón. Ő pedig hálásan viszonozta ezt az apró gesztust, mely mégis mindent jelentett a számunkra. Hiszen ha nem létezne az ölelés, és a boldogság, mi sem lehetnénk. Elvesznénk, nem lenne értelme a létünknek, és a gonoszság győzedelmeskedne.

Közel tíz év telt el, mire újra találkoztam Daphneval. Immáron teljes értékű angyal voltam, aki a mindennapjait emberi életek megmentésével, és a lelkek figyelésével töltötte.

– Hát újra találkozunk, Kíváncsi kisasszony? – mosolygott rám kedélyesen. – Egy cseppet sem változtál azt leszámítva, hogy annyira fénylesz, hogy alig bírok rád nézni – fintorgott.

– Az jó – válaszoltam vidáman. – Addig sem akarsz majd újra megkörnyékezni, hogy elpusztíts. Már nem vagyok olyan naiv, mint tíz éve voltam; azóta megismertem a másik oldalt is.

– Sosem tudtalak igazán megkísérteni téged? – faggatott kíváncsian.

– De igen, egészen addig, amíg meg nem értettem a lényeget, és rá nem jöttem a turpisságra – feleltem nyugodtan, egy csöpp haraggal sem a lelkemben.

– Ez is több mint a semmi – bólintott rá. – Akkor azt hiszem, nincs több mondanivalónk egymásnak! Itt elválnak útjaink!

– Így van – helyeseltem, ő pedig már fordult is meg, mikor utána szóltam. – Azért én mégis örülök, hogy megismerhettelek!

Erre már nem is mondott semmit, csak prüszkölve felnevetett, miközben valami olyasmit hallottam, hogy már nem is vagy olyan kíváncsi, majd köddé vált. Én pedig leindultam a Földre, hogy egy újabb csecsemő gondtalan nevetését idézhessem elő…