L mint leírás

Mikor először kezdenek írással foglalkozni, sokan elkövetik azt a hibát, hogy bekezdésekre megszakítják a cselekményt csak azért, hogy részletesen leírják, hogy néz ki ez vagy az. Úgy érzik, az íróság velejárója, hogy fennkölt hangon, a legapróbb részletekig ecseteljék, milyen egy táj vagy épp a főszereplő szobája. Ez nem is csoda, hisz volt olyan időszaka az irodalomnak, amikor ez volt a divat. Ezzel vannak tele a kötelező olvasmányok, melyekre ugyebár azt mondjuk, hogy "jó könyvek", így érthető, hogy saját tapasztalat híján ezekből merít a fiatal író.

A bekezdésnyi leírások elfogadhatóak, sőt kötelezőek voltak a tizennyolcadik században. Ha ma találkozunk velük, egyszerűen átugorjuk és oda lapozunk, ahol "végre történik valami izgalmas." Ez az oka, amiért sokan rámondják az iskolai kötelezőkre, hogy unalmas. Annyira felgyorsult az életünk, hogy még olvasás közben is szelektálunk: azokat a részeket, amelyek nem viszik előre a cselekményt, épp csak átfutjuk, hiszen nélkülük is érthető a sztori.

És ez az, amit észben kell tartanunk, mikor arról döntünk, hogy mit jellemezzünk: olyasmit kell leírnunk, amit az olvasó nem feltételez. Olyat, ami egyedi, amit az olvasó nem tud a segítségünk nélkül odaképzelni. Az emberek egy életnyi tapasztalattal érkeznek a művünkhöz: ha azt mondjuk, a helyszín egy tengerpart, a fejükben máris megjelenik egy kép. Nincs szükség terjengős leírásra a vízről, hacsak nem a főhősre leső cápákra akarunk utalni.

Nem azt mondom, hogy mellőzzünk minden leíró részt, sőt! Fontos, hogy kellő gondot fordítsunk rájuk, különben minden történet annyiból állna, hogy pár képzeletbeli hangocska légüres térben rohangál. Azt kell elkerülnünk, hogy a leírás kedvéért megállítsuk az eseményeket. A leírást be kell építenünk a cselekménybe.

Hogyan tehetjük ezt meg? Az elbeszélő által.

Az elbeszélő az, akin keresztül láttatjuk a történetet: nem csak az eseményeket, hanem a környezetet is úgy kell ábrázolnunk, mintha az ő szemén át néznénk. Gondold át, hogy kinek a szemszögéből írsz: milyen érzelmi állapotban van a szereplő, és hogyan hat ez a látásmódjára. Másképp lát egy erdőt az, aki derűsen sétálgat benne, és máshogy az, akit épp szörnyek üldöznek. Az első megcsodálja a szépségét, a virágokat, az erdei állatok neszeit, a másik minden zörejben támadót sejt és potenciális fegyverek után kutat.

A saját írásunkkal kapcsolatban is feltehetjük magunknak a kérdést: minden szereplő szemszögéből ugyanúgy jellemzünk dolgokat, vagy a leírásokban is érvényesül a szereplők egyéni állapota?

Akármiről legyen szó, az egész környezetet átfogni lehetetlen, így az adott dolognak mindig csak bizonyos részeit jellemezzük az olvasónak. Hogy milyen részleteket választunk, szintén nem lehet általános, hanem az elbeszélőre kell vonatkoztatnunk. Az, hogy ki mit vesz észre maga körül, egyén- és helyzetfüggő. Ha a szereplő a gondolataiba merülve sétál hazafelé, az út annyira megszokott és ismerős lesz neki, hogy nem is figyel rá. Ilyenkor kilóg a műből, ha az író egyszer csak átveszi a mikrofont és elkezdi mesélni, milyen virágok vannak a szomszéd kertben. Egyszerűen nem való oda. Ezzel szemben ha a szereplő belép egy lakásba, aminek a megvásárlásán gondolkodik, érthető, ha még a legapróbb repedést is észreveszi a falon.

Ehhez hozzátartozik, hogy az ember egyszerűen nem vesz észre mindent: az köti le a figyelmét, ami az adott helyzetben lényeges. Ha hitelesen akarunk írni, a szereplő nem nézhet körül csak azért, hogy megmutathassuk a környezetét. Gondoljuk át inkább azt, hogy miért néz körbe, és mutassuk be azokat a dolgokat, melyekre logikus, hogy adott állapotában felfigyel. Ha búvóhelyet keres, akkor azt, ha meg a kulcsát a nappaliban, akkor azt. Még ha nem is kutat semmi konkrét után, mindig van oka, hogy bizonyos részletek miért ragadják meg a figyelmét. Írjunk ezekről, a többi fölösleges.

A leírás, ha jól használjuk, legalább olyan érdekes lehet, mint egy akciójelenet. Ha figyelünk rá, hogy mikor mit és hogyan jellemzünk, tökéletesen alkalmas mind a szereplők, mind az egész történet hangulatának közvetítésére.