S mint sejtetés

A sejtetés azt jelenti, hogy előre sugallunk valamit, ami később történni fog. Gyakori eleme ez a krimiknek, ahol az író már a történet kezdetétől fogva hinti a nyomokat, melyek aztán a rejtély megoldásává állnak össze. Ide tartoznak a fantasy-ban annyira kedvelt próféciák is: amint tudomást szerzünk róluk, figyelünk rá, hogyan vezetnek az egyes események a jóslat beteljesedéséhez. Egy klasszikusabb példa az úgynevezett csehovi pisztoly: ez az elv kimondja, hogy ha a színpadi díszletben bárhol feltűnik egy pisztoly, az a darab végére el is fog sülni, méghozzá a lehető legváratlanabb pillanatban.

A sejtetést arra használhatjuk, hogy meglepetést okozzunk az olvasónak, mégis teljesen logikusnak tűnjön számára az adott fordulat - hiszen a nyomokat lefektettük, nem is történhetett volna másként, épp csak eddig nem állt össze a fejében.

A hatás eléréséhez pedig ez a kulcsszó: le kell fektetnünk a nyomokat, méghozzá úgy, hogy észrevétlenül simuljanak a történetbe, és ne visítson róluk már messziről, hogy "hahó, később még fontos leszek!". Az nem baj, ha gyanút kelt, de mint a csehovi pisztoly esetében, akkor kell felfednünk a dolog valódi célját, mikor az olvasó már el is feledkezett róla és nem számít rá.

Hogy hogyan fogjunk hozzá a technika alkalmazásához, attól függ, mennyire szeretnénk bizonytalanságban tartani az olvasót, árt-e a történetnek, ha hamar észreveszi az utalásokat. Filmekben számtalanszor előfordul, hogy a szereplő hall valami zajt, utánanéz, nincs ott semmi, és mikor épp megnyugszik, mögötte felbukkan a valódi veszély. A néző azonnal érzi, hogy valami történni fog, mivel a készítők előre megteremtették a kellő feszültséget, de hiába tudja, furcsamód ez a kiszámíthatóság teszi izgalmassá az adott jelenetet.

Ezt az írásban is érvényesíthetjük: az olvasók valószínűleg ismernek egy pár jellemző fordulatot, alapozhatunk a tudásukra. Fel fogják ismerni például, hogy ha a szereplő egyedül sétál az éjszaka közepén és ijesztőnek találja a helyzetet, előbb-utóbb történni fog valami, ami valóban igazolja a félelmét. Elég lefestenünk a kellő hangulatot: némaság, sötét árnyékok, idegen zajok, és az olvasók tudni fogják, hogy a szereplő bajban van. Ez is a sejtetés egy formája.

Ha arra van szükségünk, hogy ne csak a szereplőt, de az olvasót is egészen váratlanul érje a dolog, úgy kell elhintenünk a nyomokat, hogy az adott helyzetben jelentéktelennek tűnjenek. Átsuhanhat a szereplő gondolatain, vagy észreveheti, de úgy, hogy közben egészen más dolog foglalkoztatja és fel sem tűnik neki igazán. Ha az elbeszélő nem tulajdonít neki különös figyelmet, az olvasó sem fog. Itt azonban ügyelnünk kell rá, hogy megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt, mert ha túl semleges az utalás, előfordulhat, hogy a nagy leleplezéskor az olvasó nem fogja érteni, mi is történt pontosan, és becsapva érezheti magát.

De ha érti és egyszer csak összeáll a fejében, hogy minden, ami korábban történt, összefügg, az nagyszerű érzés, és dicsérni fogja az írót, amiért ennyire előre gondolkodott.

Ha nem tudjuk pontosan, merre tart a cselekményünk, mire lesz szükségünk a későbbiekben, úgy igencsak nehezen sejtethetünk bármit is. Jó módszer lehet, ha visszafelé dolgozunk: megvárjuk, amíg kiderül, pontosan hová vezetnek a szálak, és csak utána megyünk vissza nyomokat hinteni erre vonatkozóan. Mikor mi magunk már tisztában vagyunk vele, mi fog történni, könnyebben csempészhetünk utalásokat olyan helyekre, ahol épp más köti le a szereplő (és az olvasó) figyelmét.